Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A pásztorélet emlékei - II. Félszilaj pásztorkodás

kor hamar el is indultak. A gulyások szűrben őrizték a jószágot egész éjszaka, éjfélkor váltották egymást. Eső után nem legelt, hanem örökösen ment a marha, sok baj volt velük, ilyenkor még a kolomp sem úgy szólt a nyakán. A pásztor a harang szaváról is megtudta, hogy a jószág legel-e vagy csak megy: másként szólt, ha lépett s másként, ha ment, az ütem változott. Rossz időben — különösen tavasszal — a csikókkal több baj volt, mint a marhákkal, mert ilyenkor kitörtek és világgá szaladtak. A gulyás a ló hátára kényszerült, a ló szőrére ugrott, úgy kerítette őket. Ha csak egy-két csikó tört ki, s a többit sikerült beszorítani, akkor a csikók nem mentek messzire s lehetett kutyázni. Péter-Pál után, ha rossz volt a legelő, már korán reggel kimentek legelni és nagy területen terültek el. Ilyenkor nem volt fontos, hogy egy csomóban legeljen a jószág. Engedni kellett nekik, föl volt eresztve az egész terület. Megindultak, az egyik széltől a másikig legeltek. Hét órakor mentek be itatni. Még jobban kívánták a vizet, mint a jó legelőn. A fű száraz és rendszerint ilyenkor melegebb is volt. Sokat ivott a jószág, a víz tartotta őket. Csak addig álltak, míg a pásztorok ettek, azután kihajtottak. Tíz órakor ismét itattak, azután délig kint voltak, akkor egy kicsit megálltak. A jószág betartotta a delet, lefeküdt éhesen is. Délután két órakor kihajtottak és négy óra után ment kútra a jószág, majd ismét kimentek, nem is lehetett visszatartani őket, mert éhesek voltak. Egész estig legeltek, majd megpihentek éjszakára. Sokkal nehezebb dolga volt a pásztornak a rossz legelőn, mert mindig mozgásban volt a jószág, s ezért több baj volt velük. Meleg is volt, a pásztorok esőről álmodtak. A savanyú fű rossz legelőnek számított. Némelyik legelőn a füvek között keserű fű nőtt, ott válogatott a jószág, nehezen tudott feljavulni. Pusztaközpontban Olasz Ernő földje körül a jó fekete földön nem valami jó a fű. A jó földön fekvő legelő lágylegelő, le is fososította a jószágot. Sokat hugyoztak tőle. Nem olyan foghatós, mint a Rossz-pusztai legelő. A szikes legelő keménylegelő. A ló is keményebbet ganézott tőle. A rossz-pusztai szikes legelőn javult a marha, s húsa is jobb, mint a lágyfüvön legelt jószágé. A pásztor szoktatta a jószágot, így sokkal könnyebb legeltetni, mert arra haladtak, amerre a pásztor ment. A kézhez szoktatás a következőképpen történt : A pásztor pár napig rossz legelőn tartotta a jószágot, jobb helyre nem eresztette. Mikor kiéheztek, akkor a legkezesebb jószággal barátságot kötött. Vakargatta a nyakát, simogatta. Ezt többször is megismételte. A jószág is megismeri a pásztort. A kiéhezés után jó legelőre vezette őket. Attól kezdve a jószág nem hagyta el pásztorát. Ha a pásztor szólt nekik, olyan szépen mentek utána, hogy öröm volt nézni. Olasz Ernő beszélte el, hogy az 1930-as években, amikor az állomásról hazafelé ment, mit látott. Akkor volt a kihajtás ideje. A Meszli-járás gulyása hajtotta ki a jószágot a legelőre, mintegy 100 marhát és 15—16 lovat. Elöl ment a gulyás, a vállán a botja, kabátja. A marhák, lovak úgy mentek utána, mint a birkák. Egy kutyával elvitte az egész gulyát a legelőre. Mikor a dűlő végére ért, feltartotta a botját, s a gulya egy lépést se ment előre, hozzáfogott legelni. A gazdák többször kimentek a jószághoz, fűvágáskor, szénaszárításkor mindenképpen kint voltak. A napszámosokat kocsin vitték ki a Pusztára, s előre megizenték : „Édessavó lögyön ám!" Szénabetakarításra is vittek napszámosokat, de a munkában a gazdák is részt vettek, a kocsit rakták. A Csáky-járás hat gazdája közül azok, akik elegendő jószágot hajtottak ki, nem kaptak szénát, aki viszont nem hajtott ki jószágot, vagy keveset, az a ráeső részét lekaszálhatta és hazavihette. Ha mindegyik gazda egyenlő mennyiségű jószágot hajtott ki, akkor megegyeztek, hogy mekkora területet nem legeltetnek le és azt közösen levágták. Nagyon jó szagú és jó minőségű széna termett a Tóháton. A járásokon néha több bika is volt. A bika sokszor úgy játszott, mint a gyerek. Nekivetette a szarvát a földnek, szántott vele, az első lábával pedig kapart. Körbe-körbe járt, a farkát a hátára csapta. Ekkor csak kutyával lehetett a közelébe menni, mert a kutya észre 157