Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

III. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA ÉS A TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANI LEXIKONOK FÉNYKORA (az 1840/50-es évek fordulójától az 1910/20-as évek fordulójáig)

III.5.2. Új fajok leírása és létezők revíziója Az 1840-es évekkel lényegében lezárult az a korszak, amikor egy-egy új faj alapvető jellemzői és elnevezése gyakorta csak több kutató egymás utáni munkája eredményeként véglegesült. A kristálytan, az ásványkémia, majd az ásványoptika egzakt alapokra került és kikristályosodtak a nevezéktani elvek is. Az új ásványok elfogadottsága a mértékadó kézikönyvek (1892-ig J. D. és E. S. Dana, 1874-98: P. Groth, majd a századfordulótól C. Hintze) állásfoglalásán múlt, mely viszont többnyire a legnevesebb folyóiratokban közölt cikkeken, referátumokon alapult. A hazai eredményeket az új fajok leírása és a meglévők revíziója terén időrendben ismertetjük. A hazai mineralógiának a bevezetésben említett, látens fejlődési szakasza, mely után a látványos fellendülés bekövetkezett, az új fajok leírását tekintve valamivel hoszszabbra nyúlt, és az 1870-es évek végéig tartott. Ugyan a szaibélyitet és a biharitot már 1861-ben leírták, de szerzőjük a Szabót a pesti tanszék élén öt évre felváltó Kari Ferdinand Peters volt, aki már Pestről való eltávoztat követően publikálta ezen új fajokat. A két új ásvány Peters rézbányai kutatásainak gyümölcse volt, leírásuknál már fénymikroszkópos vizsgálatokra is sor került. A Szaibély István rézbányai bányamérnökről elnevezett szaibélyit, bár szimmetriáját finom szemcsemérete miatt Petersnek nem sikerült meghatároznia, és a víztartalmú Mg-borát vegyelemzési eredményei is pontatlanok voltak, ma is elfogadott ásványfaj; a biharit nevü, bonyolult összetételű szilikát, melynek homogenitását leírója is kétségesnek tartotta, később valóban ásványkeveréknek bizonyult.

61 A vegyelemzésnél elkövetett hiba folytán ugyancsak-nem állta ki a próbát a Paulinyi Sándor selmeci kohász-kémlész adjunktus által 1867-ben Körmöcbányáról leírt víztartalmú vas-szulfát, a pettkóit, amelyet még az évben G. Tschermak osztrák mineralógus voltaitnak talált.

62 Krenner József az 1870-es évek közepén találta meg a műegyetemen és a múzeumban is állandó munkatársait (1. III.4.1.4., III.4.3.1.), szintén ekkortól kelteződnek fontosabb tanulmányai (1. a III.5.3. rész vonatkozó bekezdéseit is). 1877-ben kezdte meg az új ásványok leírását, amelyet még csaknem négy évtizedig folytatott, és e téren a legtermékenyebb magyar mineralógusnak bizonyult. Elsősorban a szulfidok és a szulfátok között talált számos új ásványfajt. Leírásai gondos goniométeres (az átvilágítható ásványoknál ezenkívül kristályoptikai) méréseken, illetve (1882-tól Loczka József ásványtári vegyész által végrehajtott) vegyelemzéseken alapultak. Kiváló tanítványa, Mauritz Béla szerint „bámulatos ásványismerő volt; ezen a téren olyan készségre tett szert, amilyennel csak nagyon kevesen rendelkeznek (...), úgyszólván első szempillantásra nemcsak megismerte az ásványokat, hanem a legtöbb esetben az ásvány lelőhelyét is meg tudta mondani. Ennek a bámulatos készségnek az eredménye volt az, hogy módjában volt annyi új ásványfajt felállítania."

63 Peters, K. F. (1861): Geologische und mineralogische Studien aus dem südöstlichen Ungarn, insbesondere aus der Umgegend von Rézbánya. II. Theil. Sitzungsb. k. Akad. Wiss. Wien, Abt. /., 44, 81-185; Peters, K. F. (1863): A. Stromeyer's Analyse des Minerals Szajbelyit. Sitzungsb. k. Akad. Wiss. Wien, Abt. /., 47, 354-357. 62 Paulinyi, A. (1867): [cím nélkül], Neues. Jahrb. Mineral., 458; Tschermak, G. (1867): Mineralvorkommnisse von Joachimsthal und Kremnitz. Sitzungsb. k. Akad. Wiss. Wien, Abt. /,, 58, 824-835. 63 Mauritz (1933: 9).