Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)
TÖRTÉNETI FORRÁSOK NÉPRAJZI ÉRTELMEZÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI - VERES GÁBOR: Népi építkezés az egri hóstyákon a 18-19. században
Az bedeszkázott oromzatra a 19. század végétől egyre gyakrabban nádat szögeltek fel, így lehetővé vált a bevakolása. Az oromzatot ezt követően a házfalhoz hasonlóan legtöbbször fehérre meszelték. Az egri hóstyákon az oromzatokat gyakran a falazattal egyező anyagból, kőből, vályogból, majd a 20. században néhány helyen téglából építették, melyeket vakolattal láttak el és rendszerint fehérre meszeltek. Ez a felület domború vakolatdíszek kialakítására volt alkalmas. A padlás szellőzésére szolgáló ablakokat a vértelkekhez hasonlóan beleillesztették a kompozícióba. Az egyik elrendezési mód szerint a kisebb méretű kör, álló téglalap, kosárív, álló vagy fordított szív alakú szellőzők párosával, szimmetrikusan, az oromzat felső harmadában voltak elhelyezve. Közéjük sokszor építettek szoborfülkét. Alájuk párkányt készítettek, mely elkülönítette a vakolatdísz központi motívumától az említett nyílásokat, ezzel még hangsúlyosabbá téve azt. Az oromfal egészét gyakran fogták körül párkánnyal, szalagkerettel, ugyanez jellemző volt az ablaknyílások és az oromfülkék körül is. Sokszor a főmotívumot a szellőzőnyílások közé helyezték el, mely gyakran az építés domború vagy mélyített számokból szépen megformált dátuma volt, kerettel kiemelve. A legszebb díszeket a kő- vagy téglafalra tudták készíteni, melyek szakképzettséget, illetve nagy gyakorlatot kívántak. A ház képét a tetőszerkezet mellett a héjazat anyaga és a fedés technikája is döntően meghatározta. Eger környékén a népi építkezésben a tetőfedés hagyományos anyaga a szalma volt, mely a gabonatermesztés melléktermékeként mindenütt rendelkezésre állt. A fedésre szánt rozs feldolgozására külön ügyeltek. Azokon a területeken, ahol a nyomtatás volt az elterjedt szemnyerési eljárás, a zsúpkészítésre szánt mennyiséget a többitől különválasztva csépelték, esetenként gereblyén áthúzva, asztalhoz verve ügyeltek arra, hogy a rostok ne törjenek meg. A 19. században a kötött vagy csomózó zsúpfedés volt a hegyvidéki területeken általános, de a síkvidéken is használt technika. A zsúpkévéket bábunak, zsúfnak, matringnak nevezték. Általában sima zsúptetőt készítettek, a kévék lépcsős elhelyezését néhány esetben a csúcs közelében illetve a tető élénél alkalmazták. A felvert zsúptető viszont gyakrabban előfordult, elsősorban azokban a falvakban, ahol két tetőfedő anyagot alkalmazták, készítési módja a nádtetőéhez volt hasonló. Egerben a 18. században a zsúp mellett a nádat is használták tetőfedésre. Ezt elsősorban a városi magisztrátus intézkedéseiből tudjuk, a testület ugyanis 1727-től kezdődően több ízben is rendeletet ad ki arról, hogy „nem szabad a házakat szalmával, vagy náddal fedni". A 18. században azonban ezek a szabályozások még csak a belvárosra vonatkoztak. De amíg a kéményekre vonatkozó rendeleteket a század második felétől a hóstyákra is kiterjesztették, a tetőfedő anyagokra vonatkozókat csak 1889-től vezették be a külvárosokban is. Ez egyértelműen mutatja, hogy a 19. században a hóstyai lakóházak jelentős részét még szalmával és náddal fedték. Az említett 1889. évi városi építkezési szabályrendelet azonban csak az új építésű házakra vonatkozott, így nem csodálkozhatunk azon, hogy Breznay Imre 1933-ban azt írta, hogy „még mindig akad egy-két régi ház, amelynek födele zsúp vagy nád". 1 6 A fazsindelyt már a 18. században is használták Egerben tetőfedésre. 1778-ból ifj. Farkas János „Nagy utza felől álló sindel"-lel fedett házát említik a jegyzőkönyvek egy károkozás kapcsán. 1769-ben a Felnémeti-hóstyán álló patics falú házat hétezer darab fazsindellyel fedtek be, melyet tízezer darab zsindely szeggel rögzítettek. Elterjedése 16 Breznay 1933.250. 495
