Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

4. Közlekedés, szállítás, piac

verekedtek, amikor útonállók támadtak rájuk. Pénzüket vászonzacskóban rejtegették. Télen a lábuk szárára tekerték, s ráhúzták a csizmát, máskor hosszú madzaggal a nyakukba akasztva hordták, s a hasukon még derékszíjjal is lekötötték. Élelmüket vagy bőrtarisznyában, vagy a hátukra kötött négylábú tarisznyában vitték. Télen szénát vettek valamelyik útjukba eső faluban, ahol megálltak etetni, meghálni. Igen sok faluban voltak ismerőseik, ahová rendszeresen betértek. Hegyen-völgyön át, úttalan utakon is jártak, de sohasem tévedtek el.* Az asszonyok piacolása baromfival, tojással, tejtermékkel, zöldséggel (36. kép) csak az utóbbi 80-100 esztendő folyamán alakult ki, s a szűkebb falusi környezet nem tudta ellátni az ózdi munkásságot. Káposztát, burgonyát a Sajó-völgyi falvak szállítottak, hízott sertést, kukoricát a hajdúsági városok. Az egri kofák sem hiányoztak sohasem az ózdi piacról. * A trianoni határ elvágta a népi árucsere, a jószágkereskedelem sok évszázados útvonalait, amibe a határ egyik oldalán sem tudtak beletörődni a kupeckedésben felnevelődött, a tinóbetanításban jeleskedő csoportok. Folytatták a lovak, marhák, juhok és sertések felhajtását a határ közelében fekvő városokba és vásáros helyekre az 1920-30-as években is. Az államhatáron illegálisan hajtották át a jószágot, s az átcsempészet falkákat nem a határ menti falvakban rejtették el a rokonoknál, hanemi rögtön továbbhajtották három-négy faluval, ahol már nem keresték a fináncok. Határon átívelő, a rokoni kapcsolatokat és régi ismeretségeket kiaknázó kereskedelmi hálózatot építettek ki a kölcsönös bizalom és haszon alapján. Minderről bővebben Boross Zoltán (1985) és Viga Gyula (1990) müvében olvashatunk.