Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

4. Közlekedés, szállítás, piac

szátyván, hossza mintegy 4 méter. Nem a gazdaréteg, hanem a falvak szegénysége cipekedett vele, legtovább a vidék cigánysága. Lóval, ökörrel szénaboglyát vontatni a Barkóságban nem szoktak, de az előfordult, hogy „partos helyről*" harasztos fán (leveles ágon) emberi erővel húztak le egy-egy rakás szénát (Domaháza, Zabar, Szilaspogony, Barna). Gabonacsomók (keresztek) kévéit szintén közelítették a szekérhez gallyakon csúsztatva.* Vizenyős rétről két rúdon kézben hordják ki a szénát. Az így vitt szénacsomónak rudas, a kb. 3 m hosszú rúdpárnak rudasfa a neve. A rudasfák egyik végét a földön csúsztatva szénát is közelítettek a szekérhez meredek lejtőn lefelé. Szánkát télen, hóban használtak. Kerékgyártók és fúró-faragó emberek állították elő. A lovas szánkán trágyát hordtak a mezőre, egyszerre 4-5 mázsányit rakodtak rá. Követ szállítottak vele a kőbányákból, egyszerre 15-20 q rakományt (Ajnácskő). A 20. század elején, a nagy erdővágások idején szálfát, ölfát fuvaroztak lovas, ökrös szánokon a vasútig. A favágók ölfa közelítésére nyáron is használtak két rúdú, kis kézi szánkát. Mindkét talpa előre nyúló rúdban végződött, annál fogva húzta a favágó maga után. Lábai egészen rövidek, rajtuk két eplény feküdt a végein egy-egy fúrt lyukkal. Abba dugtak négy karót, s a karók közé rakták a méterfát. Meredek hegyoldalon lefelé láncot kötöttek a szántalp alá, azzal fékeztek. A favágók is inkább télen, havas időben dolgoztak vele (Domaháza). A lovas szánkának egyetlen merev rúdja volt, s két lovat fogtak elé. A rúd tövére keresztbe fïirhéœt raktak, arra akasztották a két hámfát. Eplényei alacsony lábakon feküdtek, azokon túlértek, végükbe kb. 60 cm hosszú rakoncákat állítottak. Ezekhez támasztották belülről a rövid kocsiderekat, amikor szénát, szalmát szállítottak. Trágyahordáskor az eplényekre és kétoldalt a rakoncákhoz is deszkákat fektettek. A szánoknál sokkal fontosabbak voltak a kerekes jármüvek. Kétkerekű taliga csak néhány faluban volt. Egykor a zsellérek és a juhászok, újabban a cigányok tulajdonában. Ajnácskőn az 1900-as évek elején a zsellérek szamaras taligákon szállították szőlejükbe a trágyát. Ennek lőcse nem volt, csak rakoncája. Akinek szekere nem volt, taligán fuvarozta a tűzifát, az építőanyagot, a búzát a malomba, a mezei terményeket is. Lovat, ökröt a földtelen zsellérek nem tudtak tartani, de egy tehénkének és egy szamárnak batyuzva is összegyűjtötték a takarmányt. A csacsikat két rúd közé, egyesével fogták be a taligába. A 20. század első harmadában még a bacsók (számadó juhászok) is szamaras taligán közlekedtek. Az utóbbi három-négy évtizedben főként az ózdi cigányok tartottak szamarat. Ok már nem taligába, hanem négykerekű, kisméretű szekérbe fogják be a csacsikat, rendszerint kettesével. A parasztok négykerekű járműveket használtak, s a legtöbb gazdaságban két-három szekér is volt egyidejűleg. Az 1930-as években még sok nagycsalád * Alkalmilag az erdőn készített csúszó - kb. 3 m hosszúságú ágas fa - szolgált az ölfa „közelítésére" meredek, erdős hegyoldalakon. Kb. fél ürméter ölfát raktak rá a nagyjából legallyazott kétágú surjánra és ketten húzták le a szekérrel megközelíthető rakodóhelyre. Sajóvárkonyról közli Petercsák Tivadar (1992).