Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)
2. Erdőhasználat
130 cm hosszú, közepén kb. 20 cm széles, két végén rövid fanyéllel készült szerszám két ember számára. Tölgyfát könnyű dönteni, cserfát nehezebb, agácfát, gyurtyánfát (gyertyán) még nehezebb. A fa dőlését a fűrész mögé apránként bevert ékkel tudták irányítani. A fa tövénél elért 2-3 cm-es emelés a koronánál 50-70 cm dőlést eredményezett. A kidöntött fa darabolása nagy fűrésszel és hajlított kávás cserfűrésszel, gallyazása baltával, hasogatása vas- és faékekkel, illetve a hozzájuk használt fabunkóvaX, vasbunkóval (Gömörben bakóval) történt. A nagyon vastag fatörzset Aj nácskőn puskaporral robbantották, s hajói adagolták, csak elhasította, de nem szórta szét a fát. A méretre aprított hasábfát általában a helyszínen rakták méterbe. Onnan vagy szekérre rakták - egy fuvarra 2 méter fát számítottak -, vagy láncba kötve vontatták, kézi szánkára rakva húzták le a szekérrel megközelíthető helyre. A vágást (tarvágás) 4-5 évig nem legeltették, amíg az erdő ismét felsarjadt. Az 1930-as évekig előfordult, hogy slippert (vasúti talpfát) és bányafát kellett az erdőn faragniok. Ez hetekre, hónapokra szóló munka volt. A cserhántást májusban-júniusban végezték. Többnyire a sima, nem göcsörtös, méterbe szabott dorongokat „hajalták". Ajnácskő környékén volt cserhántó kanál ehhez a munkához, amit kb. 30 cm hosszú fanyéllel lehetett tolni a kéreg alá. Dédes környékén régebben kétnyelű Bassel húzták le a cser kérgét, az 1920-30-as években kopogtatással szokták fellazítani a fakérget. Végül a nyúzott fát méterbe rakták, s kérgét pedig dróttal kb. 40-50 kg súlyú kévékbe kötözték össze, úgy szállították el. A kitermelt fa javát a 18-19. században helyben hasznosították, mint épületfát. Ipari felhasználása főként a közeli hámorokhoz (Tapolcsány, Nekézseny) kapcsolódott. Két velezdi köznemes 1842. évi periratából kiderül, hogy egyikük a tapolcsányi vashámornak adta el a kivágott fát. Ismeretes, hogy a hámorok üzemeléséhez igen nagy mennyiségű faszén kellett (100 kg kovácsoltvas előállításához 450-500 kg szénre volt szükség). Ennek ellenére a szénégetést a Barkóságban idegenek, többnyire EszakGömörből hozatott szlovákok végezték. Az ózdi gyárhoz tartozó szénégetők 1858-59-ben főleg Csernely és Arló erdőségeiben dolgoztak, és kivétel nélkül gömöri szlovák származásúak voltak. Ugyanakkor a vasüzem és a kőszénbányák dolgozóinak többsége a Barkóságban született. Borsodnádasdon a szénbánya 1852-ben, a lemezgyár 1864-ben indult, s már az első bányászok helyből és néhány szomszéd községből (Balaton, Arló) kerültek ki. Ugyanakkor a szénégetők származáshelye Hosszúrét, Nagylehota, Chizno, Stósz. Az 1880-as években az Ózd melletti erdőkben a szénégetés már megszűnt, csupán a vidék peremén élt tovább. Legtovább Mályinkán, ahol a helyi szólásfordulat szerint: „A pap kivételével mindenki égetett szenet." Úgy tudják, hogy elődeik a Felvidékről a bükki hámorokhoz hozott szlovákoktól tanulták el a szénégetést, s azóta is folytatták. Manapság a bükki erdőgazdaság részére végzik ezt a munkát. Legjobb szenet bükkfából és gyertyánfából égetnek. Miután 20-40 m 3 fát felhalmoztak a szénhely közelében, rakni kezdik a miiét. Közepébe leütnek egy tengelykarót, ettől mérik ki a mile kerületét körbe-körbe. Lefektetnek egy 6—8 m hosszú egyenes vezérfát a
