Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

nemcsak az obsitosok magatartásában - talán háryjánoskodásában - nyilvánult meg, hanem ezek szerint a férfiviseletben is. A Barco ezredben eltöltött szolgálattal, hadi tettekkel kérkedő atyafiakon könnyen rajta maradhatott a barkó jelző, s így érthető a személynév köznevesülésének folyamata. Búcsúban, lakodalomban, vásárban mondhatták róluk: „Jönnek már a barkó huszárok". Néhány évtized múltán már népnévként került be a barkó szó KASSAI szótárába, s fél század elegendő ahhoz, hogy egy szó születésének folyamata elhomályosuljon. Mindenesetre a népnév és a népcsoport kialakulását a 18. századnál nem tehetjük előbbre, amíg korábbi létezését bizonyító forrásadatok nincsenek. A népnévből tájnév is alakult, s a Barkóság 1834 óta gyakran használt megnevezése a vidéknek. Ez a megyehatárokkal is széttagolt terület azonban több kisebb tájból, patakvölgyek szerint csoportosuló falvak együtteséből áll. Egészében egy völgyekkel tagolt dombvidék. Geológiailag paleogén medence, amelyet a harmadkorban felhalmozódott tengeri, szárazföldi üledékes kőzetek építenek fel. Bélapátfalvánál a Bükk magas tönkje határolja, s mészkőből áll a lényegesen alacsonyabb Upponyi-hegység is (Kövestető 456 m), a Barkóság másik határpontján. Ezek felszínét a karsztos térszínformák jellemzik. A terület legnagyobb részét kitevő harmadkori tönkösödött dombságot a tektonikus mozgások sakktáblaszerűen feldarabolták. A táj morfológiai arculatát a korráziós és suvadásos eredetű bizarr felszínformák jellemzik: domború és egyenes lejtők, katlan- és tálfülkék, páholyokkal teli cirkusz-völgyek, nyergek, kúpok, gerincek. Legismertebbek az Arló környéki suvadások, ahol a Csahó-hegy déli fele a 20. század elején megcsúszott, és a völgyet eltorlaszolva, az ott folyó patak vizét tóvá duzzasztotta. A dombság legmagasabb pontja Borsodnádasd határában van {Vajdavár, 525 m). A Hangony és a Hódos mentén a dombok alatt barnaszénmezők húzódnak. Ezek bányaművelése az 1830-as évektől folyik, s a meddőhányók, a beszakadt tárnák is alakítólag hatottak a táj képére. Ózdtól északnyugatra oligocén kori agyag, márga, homok, homokkő, délkeletre viszont miocén kori laza szerkezetű kőzetek (agyag, homok, kavics) üledékes rétegei építik a térszínt. A Barkóságot északon, északnyugaton a Karancs folytatásában álló Medves és az apró harmadkori vulkáni kúpok {Ajnácskő, Ragács) határolják. Ezen a medence jellegű tájon a csapadék évi átlagos középértéke mindössze 600-650 mm. Természetes növénytakaró az erdő. A kiemelkedőbb hegyek, dombok északi oldalát bükkösök, a kisebb dombokat kevert tölgyesek, cseresek borítják. Sok a túlzott erdőirtásra emlékeztető kopár. Ezeken a talajerózió előrehaladt stádiumban van. Történeti forrásaink több tájnevet is használnak e vidékről szólva. Az Erdőhát tájnév első említését Borsod megye 1693-ban és 1699-ben készült malomösszeírásaiból ismerjük. Az összeírást a szepesi kamara számára készítették, feltehetőleg a hadinép ellátásának megszervezéséhez. Kétfajta űrmértékkel számolnak benne, az „egri" kilával és az „erdőháti" kilával. Utóbbit a megye Gömörrel határos részén, Bélapátfalvától északra, az Erdőhát vidékén települt