Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)

„ Szív küldi szívnek... " - Halottas búcsúztatók Borsodbótáról és Upponyból

előző percekben kényszerűségből neki adta át a verses búcsúztatót, amit Lőrincz semmitől sem zavartatva el is énekelt! Akkor ment híre, hogy ezt is kiválóan érti. A búcsúztatót mindig az elhunyt családjának egyik közeli hozzátartozója kéri a haláleset és a kért temetési időpont bejelentése során. A bótaiak lemennek a paphoz, az upponyiak pedig Sáta községbe menet (ugyanis ott van koporsókészítő műhely) térnek be a parókiára. Ilyenkor a pap szokás szerint megkérdi, hogy kiktől akarják búcsúztatni a holtat, s ezek (lévén általában kiterjedt rokonság) hányan vannak. Ha például egy középkorú férfi az elhunyt, akkor a megnevezettek sora a következő: asszonya (feletársa), lánya (és vője), fia (és menye), unokái, szülei, testvérei és családjuk, a házastárs testvérei, azok hozzátartozói, nász, nászasszony, keresztvízi és bérmagyermekek, komák és komaasszonyok, sógorok és sógornők, másfelőli rokonok, szomszédok, jó barátok, munkatársak és a megtisztelő vendégek. Teljesíti a különleges kérést is, tehát több verset ád a korábban betegeskedő elhunyt gondozójának, ápolójának. Főként a házastársnak szentel egy hosszabb verset. De mindig csak az élő rokonoktól búcsúztatja a megboldogultat! A búcsúztató szöveg hossza tehát általában a család, a rokonság létszámától függ, azonban gyakorta kérik a távolabbi rokonok összevont említését. Akivel régóta kibékíthetetlen haragban állnak vagy úgy tudják, hogy úgysem várható haza, azt meg sem nevezik. Napjainkban viszont egyre több olyan rokon is szóba kerül, aki messzi földre (Amerika, Ausztrália, Nyugat-Európa) szakadt, de a családi kapcsolatokat újra felvették egymással. A búcsúztatókban manapság - ellentétben a század első évtizedeinek gyakorlatával - minden személyt csak keresztnevén és a hozzá tartozó rokoni, műrokoni terminussal illetnek (pl. Imre fiam, Margit testvérem, Béla komám stb.). Ha asszonyt gyászolnak, úgy a fölötte szóló búcsúztató itt is apai családjából hozott, apjáról viselt lánynevén említi az elhunytat.

13 Az idős asszonyok még ma is gyakran búcsúznak a Rózsafüzér Társulattól, amelynek tagjai a halottas házban este kb. 2 órán át virrasztanak és imát mondanak az elhunytért. Ujabban ezt a templomban teszik, a pap jelenléte nélkül. Az upponyi temetésekre Dorogi István esperes korábban autóbusszal vagy kismotorral járt el. Napjainkban valamelyik hozzátartozó viszi át személygépkocsijával az 1976 óta filiaként Bótához tartozó Sajómercsére is. Lőrincz Kálmánt viszont mindenki úgy ismeri, hogy ,,ő csak a biciklijén szokott utazni, neki az a legbiztosabb". Igaz, ő csupán a három kilométeres távolságra eső Borsodbótára jár, mivel Sajómercsén szintén működik egy búcsúztatást végző ember, Bartók Balogh Alfréd, nyugdíjas bányász.

14 Az írógéppel másolt búcsúztató szöveg másodpéldányát Lőrincz mindig a paptól kapja, ha az megérkezik Upponyba vagy ő állít be a bótai parókiára. Mivel a legfőbb adatok (név, életkor, dallam) szerepelnek a papíron, „elég, ha csak átfutja a szöveget, mert az éneket régtől tudja". A halott búcsúztatása Borsodbótán 1977 őszéig, Upponyban pedig 1981 tavaszáig háztól történt. Azóta ugyanis mindkét községben ravatalozó épült, így természetszerűleg megváltozott a halotti szertartás helyszíne, bizonyos fokig rendje is.

15 Korábban tehát a lezárt és beszentelt koporsót a ház udvarára vitték ki, s itt került sor az egyházi szertartás egy részére. Ezt követte az előre megírt énekes búcsúztató, majd a gyászmenet és a sírba tétel, miközben a bányászzenekar vagy a cigánybanda játszott. Ma mindez a temetőbeli ravatalozóban, s az előtt, majd a sírgödörnél zajlik le. 13 Vö. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Budapest, 1981. 14-17. 14 Bartók Balogh Alfréd szinte kizárólag a „Jézus az én reményem..." kezdetű dallamra írja búcsúztatóit. 1 Kunt Ernő kérdőívének jelzett kérdéscsoportja valószínűleg már erre a megváltozott temetési rendre utalhat.