Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

igyekeztek megerősíteni gazdaságukat. A magyar királyok hűbérbirtokként annektálták a mai Horvátországot. Ok is felfigyeltek a tengerparti kikötővárosok jövedelmezőségére, de azon nyomban riválisokra találtak. Velence (főként a sókereskedelemből meggazdagodó) urai szintén meg akarták szerezni maguknak a dalmát városkák hajóforgalmából származó jövedelmeket. Ez a tétel azonban csak az egyik, bár kétségtelenül a döntő láncszem lehetett mindkettejük számára. Tulajdonképpen a Levantei-partok és KözépEurópa kereskedelmi összeköttetése volt a hatalom tétje. Velence lett a győztes. Bár a velencei kalmárok mindössze helyi érdekeiket akarták érvényesíteni, ám az események befolyásolták a kontinentális történelmet. A tengeri hatalom gyakorlásában járatos pénzváltók és szállítmányozók könnyen győztek. Dalmáciában a nomád pásztorok utódainak aspirációit nem koronázta siker. Keletközép-Európa társadalmainak átalakulása tehát egyrészt a bennük működő energiák forrásaitól, másrészt (főleg) a közép-európai feudális civilizáció terjeszkedésétől függött. Bár a rendszer történetében beállott fordulatot a távolsági kereskedelem, a kincsképződés és a korrumpálható helyi hatalmasok ide-oda játéka készítette elő, a feudális hatalom mégis alapvetően új képződmény lett. Ez a szervezet az eddiginél magasabb fokú életminőséget garantált és új fejezetet nyitott az Elbától keletre élők társadalmi átalakulásában. Például az ősökkel és a túlvilággal fenntartott animisztikus kapcsolatokat ápoló sámánok, a mindenféle rendű és rangú orvosságos, javas emberek helyére az egyházi szervezetbe tömörült, ideológiai tantételeket ápoló papok léptek. A legfőbb térítő egyház a római volt, ám kezdetben a Bizánc központúval volt kénytelen konkurálni. Eleinte az ortodox rítusú kolostorok lakói is terjesztették a hitet a Kárpát-, a Morva- és a Cseh-medencében. Az uralkodók hozzájárulásával kolostorokat alapítottak, birtokokat igazgattak és térítettek. Róma papjai azonban kiszorították őket. A Cseh-medencében Prágában 973-ban, Olmützben 975-ben, a Kárpát-medencében a 11. században Garamszentbenedeken (a mai Szlovákiában), Esztergomban, Székesfehérváron (Magyarországon), Gyulafehérvárott (Alba Iulia, a mai Romániában, Erdélyben), csaknem egyidejűleg Poznan, Gnezno, Boroszló, Krakkó székhellyel (a mai Lengyelországban) alapítottak a terjeszkedő hatalmi-ideológiai rend bizonyítékaként római katolikus templomokat. Az olasz, a francia és főleg a német nyelvterületről érkező szerzetesek buzgalmából kolostorokat is építettek. A 12-13. századra a Benedekrendiek, a ciszterciták, premontreiek, majd a 13. században és utóbb a koldulórendek stb., illetve a világi egyház intézményes képviselői mind lerakták rendházaik alapköveit, miközben kialakították működésük intézményi feltételeit Keletközép-Európa egész területén. A bencések Keletközép-Európa déli és középső sávjában szorították ki a bizánci egyházat, mely utóbbi a keleti sávra szorult vissza. A német befolyást leginkább a ciszterciták érvényesítették az Északi- és a Keleti-tengertől délre húzódó területeken. A ciszterciták német parasztokat telepítettek a szláv és porosz tartományokba. A római katolicizmus nem egyszerűen egy újabb vallással osztotta meg az istenhívők táborát, a római katolicizmus képviselte a legrégibb európai civilizációhoz kötődő kultúrát. Ebbeni szerepét később is megtartotta. A Róma-központú egyház volt maga a folyamatosság. Az egyházi intézmények hálózata nem elsősorban politikai képződményként működött. Összefonódott valamennyi világi gazdasági és hatalmi szerveződéssel. Az egyház nemzetközisége, mely többek között az írástudás monopóliumának volt köszönhető, az analfabéta társadalmi rétegek számára a kultúra meghatározó közege lett. A nemzetközi áramlatok átjárták a társadalom alapvető rétegeit, áthatották a masszívum azon szöveteit, amelyeket az egész szociális képződmény terhei nyomtak.