Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

ban erre már a bronzkor óta egyre kevésbé volt módjuk. Dél-Európában a dombtetőket választották, néhány családi ház épült és a lapályon voltak a szántók meg a kertek. Később (mikor már a népesség felduzzadt), a dombtető néhány házából házcsoport, a tanyacsoportból rendezetlen halmaz lett. A halmaztelepülés nőttön-nőtt. A parasztokon kívül kereskedők és iparosok is éltek benne. Kisváros lett az egykori tanyából. Ez a kép jellemző ma is a Mediterráneumra. Az Alpoktól északra a tisztásokon szintén érvényesült az ősi rendszer, tanyacsoportok épültek és minden házhoz csatlakozott a család parcellája. A kiterjedt régészeti vizsgálatoknak eddig még sehol sem sikerült teleksoros elrendezésű bronz- vagy vaskori falu maradványaira lelni. A nyomokból ítélve, ez a településszerveződés még a római provinciákban sem ismerhető fel. A teleksoros faluszervezet a középkorban keletkezett. A telkek tulajdonosai (rendszerint az elsőszülöttek) utódaikra örökíthették jogaikat. Akinek nem jutott örökség, elszegődött valamelyik nagybirtokoshoz, aki telekhez juttatta, a paraszt pedig cserébe erdőt irtott, hogy földje legyen, ahol gazdálkodhat. Tulajdonos lett, tulajdonát örökíthette. Jobbágyként élt. Családonként gazdálkodott, adózott, nem a falu egészével együtt, mert akkor még tagja volt a közösnek. Aki nem örökölt Nyugat-Európa és Közép-Európa egyes részein (feltehetően az újabban megszállt tájakon) lett általános, majd nagyobb tömegben Keletközép-Európában. Észak- és KeletEurópában viszonylag fiatal képződmény, csak a középkor múltán létesítettek teleksoros falvakat. Kelet- és Délkelet-Európában eladdig szórványtelepüléseken éltek, a szórványok a faluközösségek hálóját terítették a tájra. A faluközösség közösen birtokolt, gyakoroltajogait és közösen szolgálta földesurát. Kelet-Európában (ahogyan ez nyugatabbra is történt) először az egyház jutott magántulajdonosként földhöz. A kolostori majorok a korai középkort idézték, ám Oroszországban aló. századnál nem korábban. A településformák változatossága az agrárnépesség dinamikájára és a tulajdonlási szokások változásaira figyelmeztet. A tanyák keletkezése a kontinentális Európában is olyan tájakra jellemző, ahol valamikor sok volt az erdő. A középkorig a kontinentális erdőövben sürü volt a vadon. Mintegy kétharmadán földrészünket fák lombjai árnyalták. Ma csak egyharmadán. Keletközép-Európában még ma is több az erdő, mint az Elbától nyugatra. A középkori Európában a faállomány fele az erdő irtásoknak esett áldozatul, a parasztok felszántották az irtásokat, és ugyanez a sorsuk később azoknak az erdőknek is, amelyeket az ipari forradalom előtti építkezésekhez vágtak ki, sőt mindössze azért, hogy fűtsenek velük. A környezet energiaforrás, a biotóp kirablása archaikus ökoszisztéma. A prehistória óta, ha gabonát vagy más ehető növényt akartak termeszteni, ki kellett vágniuk egy darabon az erdő fáit. A gazdaságokat erdei tisztásokon vagy irtásokon létesítették. A termőföldet (és a tanyahelyet) az „első foglalás" jogán vették tulajdonba. Az erdő köztulajdon volt. A parcellák a magántulajdon apró szigetei a köztulajdonú erdő óceánjában. Az irtásokat csak a köztulajdonból részesülők, egy-egy közösség, klán tagjai vehették birtokba. A tulajdonlás rendjére a klánfőnök vigyázott. A klánfönökök főnöke a törzsfőnök, illetve a törzsfőnökök főnöke (később) az uralkodó volt, a tulajdonlásban tehát valóságos láncolat alakult ki. Mivel a köztulajdonban lévő erdők egy fiktív vagy tényleges főnök tulajdonában voltak, a láncolat által kifejezett viszonyok a mindennapi gyakorlatban megfordultak. Az erdők, tehát a leendő tanyahelyek eredetileg királyi birtokok voltak, az uralkodó elsősorban ezeket a lakatlan földterületeket ajándékozta hűbéreseinek. Valamennyi szerzetesrend így jutott kolostori majorjaihoz tartozó földjeihez. így keletkezett a bencések, majd a ciszterciták rendjének vagyona. Ők parasztokat toboroztak a már túlnépesedett nyugati övezetekben és letelepítették őket az ősvadonban. Külö-