Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN

Élésláda A századforduló tájékára visszaemlékező emberek szerint egy időben 16 vízimalom is őrölt a Turóc-völgyben. Természetesen akkor, ha nem volt nagy szárazság vagy netalán magas vízállás a folyón. De mindig akadt olyan vízimalom, amelyik járt és a Turóc-völgyi lakosoknak sohasem kellett elmenni őrletés céljából a szomszédos vidékekre. A Turóc menti falvak népe szinte naprakészen tudta, hogy száraz vagy bőséges csapadékos időjárás alatt melyik malom működik. Az emberek nem idegenkedtek attól, hogy akár az egymás mellé felállított malmokat sorra kipróbálják. Joguk volt oda menni, ahol a legjobb minőségű lisztet a legkevesebb vám mellett kapták gabonájuk után. Ha netalán híre ment annak, hogy valamelyik molnár meglopta az öretni valót, akkor őt már többé nem keresték fel, elkerülték messzire a malmát, olyannyira, hogy gazdasága nemsokára tönkrement, nem akadt munkája, kénytelen volt felszámolni az ingatlanát és továbbállni. A Turóc-völgyi molnárok lovat is tartottak. Mindegyiknek volt legalább egy lova. Aki már két lovat fogott be a szekér elé, az már gazdagnak számított. A molnár szekérrel végighajtatott a falun, a lovak nyakában lógó csengő jelezte, hogy mi a szándéka, összegyűjteni az őrletni valót. A zsákokra tintaceruzával ráírta a tulajdonos nevét, és hogy milyen arányban kell lisztre és korpára őrölni. Ha nem tartotta be a tulajdonos kívánságát, akkor a gazdaasszony végigveszekedte a falut, bírálta a molnárt, akinek legközelebb már alig akadt munkaadója. Azok a gazdák, akiknek fogatuk volt, szabadabban mozogtak és oda vitték a gabonájukat őrletni, ahová jónak látták. A Túróc-völgyi vízimalmok tulajdonosai munkájukat a Murány-völgyi malmoktól féltették. így a molnár minden kívánságot igyekezett teljesíteni. A gazda vagy gazdaasszony jelenlétében öntötte fel a gabonát a garatra. „Ők addig a kő mellől el nem mozdultak, míg az utolsó szem is ki nem esett." Más terményéből nem fogadták el a lisztet. A vízimalmok történetében a cserén alapuló őrlés még nem alakult ki. Inkább kivárták, csakhogy a saját termésük őrleményét vihessék haza. A férfiak és nők között bizonyos feltételek mellett észrevehető egyfajta munkarend. A fogattal nem rendelkező szegény családoknál a nők vitték az őrölni valót. Hátukra vetették és batyuként szállították a két-három sütetre való termést őrletni. Ha kellett, távolabbra sem sajnálták a fáradságot. Ilyenkor ketten-hárman összefogtak, és közös erővel, egymást segítve, beszéddel szórakoztatva járták meg a szomszédos vagy még annál is messzebb fekvő faluhoz tartozó malmot. A családfő bérmunkásként dolgozott, ezért nem tudta ezt a feladatot elvégezni. A módosabb, gazdálkodó családoknál viszont a családfő töltött be főszerepet. Többet is őrlettek, az ő fizikai erejére volt szükség, zsákolt, cipelte a terhet a háztól a szekérig, onnan a malomba, majd az őrleményt vissza a szekérre stb. Ő beszélgetett a molnárral, mondta el kívánságait. A gazdaasszony csak elkísérte, esetleg csak abba szólt bele, hogy milyen arányban kéri a lisztfajtákat. A századfordulón a vízimalmok még egytől egyig parasztul őröltek. Később úgy is jellemezték, hogy durván. Ez annyit jelentett, hogy az őrlőkövek közötti távolságon nem tudott a molnár változtatni, az egyenlő volt. Első felöntéskor a szemesterményből különböző szemcsenagyságú lisztet és korpás őrleményt kaptak. Majd ez utóbbit újból felöntötték, amelyből ismételten lisztet és korpát nyertek, az őrleményt szétválasztó szita (pitié- és selyemszita) minőségétől függően. Az első világháborút követően korszerűsítették a vízimalmokat, a kövek közötti távolságot állíthatták, így a korpa mellé kétféle lisztet kaptak, úgynevezett simalisztet és grízeslisztet. Pár évvel később pedig simalisztet, kenyérlisztet és grízeslisztet. Kb. egy köböl búzából úgy őrölt egy jó molnár, hogy abból: 46 kg kenyérnek való, 16 kg simaliszt - gyúrni való, 6 kg grízesliszt, 18 kg korpa, 4 kg porlós, 10 kg vámként leszedett rész legyen. Vagyis egy mázsa búzának kevesebb, mint háromnegyed része jutott élelemre. Viszonylag sok volt a porlás, amit a napi munka végeztével össze lehetett gyűjteni, és azt is hasznosították. A búza-, a rozstermesztés fejlesztésével, az intenzívebb növénykultúra meghonosításával a 20. század húszas és a harmincas éveiben a malomipar is igyekezett lépést tartani. Vidékeinken ekkor kezdtek elterjedni a hengermalmok. A gömöri magyarság nagyon hamar hozzászokott az újabb technológián