Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
MONDÁK, LEGENDÁK, ÉLMÉNYTÖRTÉNETEK
Helyi mondák Blaha Lujza és a gömöri huszárok A Turóc-völgyi Lévárt kisded temetőjében nyugszik annak a hagyománynak egyik hőse, amely tizenkét gömöri huszár emlékét őrizte meg napjainkig. A kereszten ma már alig olvasható felirat: Itt nyugszik Galó Ferenc. Élt 51 évet. A családban és a faluban ismert szájhagyomány szerint huszár korában tizenegy társával a katonai bíróság halálra ítélte és a haláltól Blaha Lujza színésznő mentette meg. Horváth Lajos földműves-fazekas elmondása nyomán az eseményről az alábbi kép rajzolódik ki. Horváth Lajos mindkét nagyapja és az édesapja a huszároknál szolgált. Ez utóbbitól - aki Vácon volt huszár - hallotta a történetet. Az esemény megértéséhez és az okok magyarázatához a huszár-katona élet néhány jellemző vonása adja a hátteret. A huszárkiképzés egyik legnehezebb szakasza a lovardái gyakorlás volt. A kiképzést vezető - rendszerint őrmester - a lovarda közepén állva szíjostorával kimerítő tempót diktált, s a lóról hétrét görnyedten leszálló meggörbült huszárokat ugyancsak a szíj ostorral futtatta körül a lovardában. Azután a meggyötört huszároknak még dalolni is kellett. A huszárok kedvelt szomorú nótája ez volt: Szép a magyar huszár, ha felül a lovára, Bevágja csákóját gyászos homlokába, Bevágja csákóját fekete szemébe, Hogy ne lássa senki, hova hull a könnye. Hova hull a könnye, lova sörényére, Ugyan, kis angyalom, jutok-e eszedbe? Jutok kis angyalom, nem leszel feledve, Rózsabimbó leszel csákóm tetejébe. Ha az őrmester észrevette, hogy valamelyik legénynek csakugyan könnyes lett a szeme, azzal vereshagymát etetett, hogy ha sírni akar, hát hadd sírjon. Az altisztek a legkülönbözőbb „tréfákat" találták ki, hogy „megvicceljék", „szórakoztassák" a huszárokat. Ezek közé tartozott a pokrócolás. Egy-egy huszárra pokrócot dobatott, akit abba betekertek, s nádpálcával kiverték a port a pokrócból. A megpokrócolt huszár csontjai napokig, néha hetekig sajogtak. A gömöri huszárok őrmestere különösen kegyetlen volt, s ez okozta halálát. Az egy szobába szállásolt tizenkét huszár elhatározta, hogy alaposan megpokrócolják az őrmester urat, hadd emlegesse meg élete végéig. A huszárok tudták, hogy áristomba kerülnek, de a düh és a bosszú annyira tüzelt bennük, hogy a tervükről nem mondtak le. Amikor az őrmester az esti takarodókor bement a gömöri huszárok szobájába, azok rádobták a pokrócot, erősen beletekerték és a kardlappal alaposan „porolták". Az őrmester káromkodott, szidta őket. A legények úgy beszélték meg, hogy csak a kard lapjával ütnek. Sohasem tudták meg, hogy véletlenül-e vagy szándékosan - és azt sem, hogy ki a tizenkettő közül - a kard élével ütött. A kard éle az őrmester fejét érte. Nem káromkodott többé az őrmester úr. Nyomban elcsendesedett, a lábával rúgott egy utolsót, a sarkantyúja megpendült, azután örökre elnémult. A katonai bíróság mind a tizenkét huszárt elrettentő példaként halálra ítélte. A golyó általi kivégzést tíz napon belül kellett végrehajtani. Az egész országban hírül ment az eset. Mindenki sajnálta a fiatal huszárokat. így szerzett róla tudomást Blaha Lujza is, akinek a férje rendőrfőnök volt. Tőle pontos információt kapott a huszárok cselekedetéről. Megtudta, hogy csak a király kegyelmezhet meg nekik. De a katonai főparancsnok nem engedélyezte a király elé terjeszteni a kegyelmi kérvényt. Mivel Blaha Lujza Gömör szülötte volt, különösen sajnálta a földijeit és mindenképpen szerette volna azokat megmenteni. A véletlen úgy hozta, hogy éppen akkor egy színházi előadáson megjelent a király. Blaha Lujza megbeszélte a zenekarral, hogy ha majd ő előremegy a színpad széléig és a királyi páholy felé fordul, akkor álljanak le, s kezdjék azt a nótát, amit ő a királynak akar dalolni. Beavatta a társulatot, hogy hátha így sikerül a király figyelmét felkelteni. Úgy is történt. Blaha Lujza térdet hajtva dalolt a királynak: De szeretnék, de szeretnék a királlyal beszélni, De még jobban, de még jobban szobaijába bemenni.
