Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

keinkkel. Nekünk volt mit enni, hála Istennek. Otthon levágtuk a disznót. Volt szalonna, kolbász, zsír. De mi lesz, ha elfogy? Mert itt kosztolásról, fizetségről még nem esett szó. Egy nap a gazda meglátja, hogy a magyar fiú együtt játszik Gerttel, a német fiúval. Odajön hozzám, magyarázza, hogy nem lesz ez így jó. Az én fiam ne barátkozzon vele, mert ha kimennek az utcára, a többi gyerek megveri őket. Nem akartam elhinni, hogy ennyire gyűlölik itt a németeket, hogy már a gyermekek is ellenségnek tekintsék a németet, akkor is, ha az gyermek, az ő játszótársuk. Pedig így volt. Az én fiam is csaknem bajba került. Már tavaszodott. Jó idők jártak. A gyerekek közel a házunkhoz egy parkba kimentek játszani. A Bene Pali kisfiái is ott volt. Bene Palinak volt egy kislánya is. Ö az én kislányommal szokott találkozgatni, és mentek együtt sétálgatni. Éppen akkor ök is kint voltak a téren. Lélekszakadva rohannak haza, hogy menjek azonnal, mert a cseh gyerekek verik a mieinket. Ugrottam mindjárt s szaladtam hajadonfővel. Tíz-tizenkét cseh suhanc csépelte a három idegent, a két magyar és a kis soványka német fiút. Szétválasztottam őket. Szitkozódtam, hogy nem szégyellik-e magukat, ennyien rátámadni három kisfiúra. De azok nem értettek egy szót sem, hiába kérdeztem, hogy mért verték ezeket a szerencsétleneket. De hiszen tudtam. Megmondta Prásek, a gazda idejekorán. Ne barátkozzunk a némettel, mert baj lesz belőle. Igaza lett. Ebben a városban még a gyerekek is gyűlölték a németeket. A cseh gyerek a német gyereket. Uram Isten, mi lesz ebből a világból. Az én gazdám német foglyán kívül sok német ember cselédeskedett még a városban, éppen úgy, mint mink. Egy Gerhardt nevü férfi néha eljött az udvarunkra. Bejött hozzám. Nagy nehezen megértettem, hogy a cseh gazda miatt jön ide, higgye azt, mi barátkozunk egymással. De ha nincs otthon vagy elmegy hazulról Prásek, akkor ő a német asszonnyal akar szót váltani. így is történt néhányszor. Beszélni nem tudtunk egymással, de egy volt a sorsunk. Egy júliusi éjszakán a városból hat német férfi a német asszonnyal és a kisfiával megszökött. Akkor jöttem rá, hogy Gerhardt a szökést készítette elő. A magas kőkerítéshez létrát támasztottak. Átemelték az udvarra. Az asszonyt és a gyereket az ólból kiszabadították. A létrán fel a kerítés tetejére, a másik oldalon azután a kis csapat gyorsan eltűnt az éjszakában. Prásek biztos volt abban, hogy elfogják őket a csendőrök. Sokáig üldözték. Csak hát nem tudták, hogy milyen irányban keressék a menekülőket. Rövidesen bizonyossá vált, hogy végleg kiszabadultak a fogságukból. Azóta is sokszor eszembe jut a szerencsétlen német asszony a sovány kisfiacskájával. Biztató jelek Az otthon maradt magyaroknak először az tűnt fel, hogy a kitelepítési bizottság nem járta a falvakat. Lévárton az utánunk következő transzportot is kijelölték. Eltelt két hónap is, de az elhurcolásra nem került sor. A jegyzékből csak a következők maradtak ki: Lökös Galo János, Jónai Edus, Herceg Pál ágyban fekvő betegek, Szobonya Tacskó Pál, Galo István, Gergely Béla, Palyi János és a feleségük, járni alig tudó öregek. Ök otthoni halálra voltak ítélve. Gyermekeik, támaszaik az öregkorban az elhurcolandók listáján szerepeltek. Ha azokat elviszik, nekik is végük. Dolgozni már nem bírnak. Éhen halnak vagy a betegség kaszálja le őket. Az Isten azonban segítségül jött. Elérkezett a hír hozzánk is Protivínbe, hogy megállt a kitelepítés. Ez reményt keltett bennünk. Ahogy teltek a napok, hetek, kezdtük megszokni az új környezetünket. Minden héten vasárnap mentünk a templomba. A cseh emberek barátságosak voltak hozzánk. Egyelőre mi nem gondolhattunk arra, hogy hamarosan haza mehetünk. Csak akkor, ha majd hivatalosan lehetővé teszik. Reménykedtünk, hogy eljön majd az ideje. Addig is tenni kell a dolgunkat. A feleségem fejte a Prásek teheneit. Egészen jó fejőnő vált belőle. Én pedig mindennap kétszer, néha háromszor mentem Kropácekhez a bikaistállóba. Eleinte sokat kínlódtam a bikával. Veszélyes állat. De aztán megszoktuk egymást. Etettem, itattam, jól gondoztam. Néha úgy éreztem, az én sorsom sem különb, mint ezé a megkötözött állaté az istállóban.