Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Faragó József: A nemzeti jelleg megközelítése a népköltészetben (A magyar és román népballadák példája)

művelődéstörténetben sem ismeretlen, sőt minél korábbi - könyvnyomtatás előtti - időkbe megyünk vissza, annál gyakoribbnak és jellemzőbbnek mondható. Emlékezetes, hogy Gesta Hungarorumában már Anonymus „a parasztok hamis meséivel", vagyis a népi prózával együtt említette a verses epikát: „a regösök csacsogó énekeit" is. E középkori regősök, igricek, jokulátorok nevét, a nekik adományozott birtokokat és a róluk elnevezett helységeket számos okleveles adat őrzi, működésüket pedig nem egy korabeli szemtanú örökítette meg. A középkor vége felé felbukkanó új elnevezések: a 13. századtól a kobzos, a 14. századtól a hegedős, a lantos és a sípos már közvetlenül a zenekíséretes énekmondásról tanúskodik. A 16. századtól a históriás énekszerzők lépnek előtérbe, köztük olyan irodalomtörténeti nevekkel, mint a Toldi-mondát feldolgozó llosvai Selymes Péter, vagy históriás énekeit dallamaival együtt kötetbe gyűjtő és 1554-ben megjelentető Tinódi Lantos Sebestyén. A további századokban a hivatásos énekmondás mindinkább elnépiesedett. A könyvnyomtatás kezdetéig visszanyúló, szórványos előzmények után a 18. században kezdtek elszaporodni a históriások; egy részük a szülőfalu környékét, mások az országot járták. Ezeket követték a képmutogatók; ők főleg a sokadalmakat (vásárokat, búcsúkat) keresték föl, hogy minél nagyobb hallgatóságot és minél több jövedelmet biztosíthassanak maguknak. A históriások egy személyben szerzők is, a képmutogatók inkább csak az előadást gyakorolták; versezeteiket az előadás után jobbára egyleveles nyomtatványként árusították. A képmutogató éneklés közben hosszú pálcájával mutogatta az előadott történet papírra vagy vászonra festett, esetleg nyomtatott jeleneteit, miközben kísérője vagy valamelyik családtagja dudával, hegedűvel, verklivel szolgáltatta a zenei aláfestést. (E vásári szenzáció klasszikus utánzata és emléke irodalmunkban Arany János: A képmutogató című verse.) A históriások és képmutogatók működésének virágkora a 19. századra esett és az első világháborúig tartott; hivatásosságuk olyan-amilyen örökségét az énekes koldusok éltették még ideig-óráig.

44 A históriások meg a képmutogatók félirodalmi-félnépi, élőszóval előadott vagy ponyvára jutott repertoárja, miközben részint a folklórból merített, ugyanakkor a népballadák, különösen a ponyva- és legendaballadák, valamint a helyi balladák fejlődésére is hatott. E hatások egyike az a kezdőformula, amelynek az ő énekmondói gyakorlatukban, amint hallgatóságukhoz fordultak, még tényleges szerepe volt, az említett balladákban azonban eredeti funkcióját vesztett szövegemlék, stílusalakzat lett belőle. A legjobban feltárt bal ladaterületünket, Háromszéket véve példának, a túlnyomóan gyilkosságot vagy öngyilkosságot és balesetet, szerencsétlenséget megörökítő helyi balladák élén ez a kezdőformula-emlék mindig kétsoros és hasonlít a román formulák legtömörebb változataihoz. Első sora igyekszik fölkelteni a hallgatók érdeklődését, a második megnevezi a témát és a cselekmény hősét vagy hőseit: „Hallották-e, Felsőtorján mi történt: / Ada Viktort kegyetlenül megölték." A „hallották-e" kulcsszó további háromszéki változatai fokozatosan jelzik a kezdőformula eredeti funkciójának elhalványulását: Hallottátok; hallottad-e; hallod, pajtás; hallod, babám; tudjátok-e; Hej Istenem. Az ilyen és ehhez hasonló csökevényes kezdőformulákkal szemben érdekes módon népballadáink nem őrizték meg a záróformulák emlékét. Merőben más eredményre jutunk, ha visszamegyünk a letűnt századokba, amidőn az epikus énekeket még nálunk is 44 Rövid összefoglalás és szakirodalmi jegyzék Katona Imrétől a Magyar Néprajzi Lexikon (Bp. 1977. I. 692.) énekmondó címszava, valamint az ott hivatkozott további címszók alatt. 45 Faragó József: Háromszéki helyi balladák - Balladák földjén. 380-385.