Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

KIÁLLÍTÁSOK ELÉ

1962-ben Nagykaposon érettségizett, majd Prágában, a Károly Egyetem Comenius Hittudományi Karán szerzett lelkészi diplomát. Pár éves csallóközi segédlelkészség után, 1972-ben került Kisgéresbe, ahol két évtizedig egyengette a zömmel ma is református magyarok útját Istenhez. 1992-től - nagyon sok és sokféle alkotó közösségben való tevékenység, s számos egyéni kiállítás után Aranyosapátiban telepedett le. Fia, Zoltán nem csupán életkorban más generáció - egy másfajta világ képviselője. O Komáromban született 1970. júliusában, kétéves korától élt Kisgéresben. Középiskolai tanulmányait a kassai Iparművészeti Szakközépiskolában kezdte, de a Magyar Gimnáziumban érettségizett le. O is Prágában szerzett lelkészi diplomát, azóta Kistárkányban tevékenykedik. A prágai Művészeti Akadémián a fotózással ismerkedett - számos fotókiállításon is szerepelt -, a festészettel elsősorban édesapja hatására kezdett el foglalkozni. Az olajképek mellett akvarelleket fest, tevékenysége sok szálon kapcsolódik a Bodrogköz, az Ungvidék és Északkelet-Magyarország öntevékeny alkotó közösségeihez. Hölgyeim és Uraim! Nem csupán az itt ma kiállítókkal való ismeretségünket, barátságunkat keretezi a Bodrogköz, de bennem Tiszai Nagy Menyhértek személyisége és piktúrája is ezt a változatos tájat idézi. Elsősorban a történeti táj felső, Trianon óta (Cseh)Szlovákiához tartozó részére gondolok, ami mind térszíni formáiban, mind az emberi tevékenységekben sokkal tagoltabb, mint a - nálunk a 20. század második felének nemzedékei által - leginkább az egykori Hosszúréttel jellemzett, magyarországi Bodrogköz. Annak a vidéknek az arculatát idézik bennem képeik, ahol homokdombok és lapályos szántóföldek szívták magukba a parasztok generációinak életét. Ahol a Bodrog, a Latorca és a Tisza mellett kiterjedt ártéri legelők hizlalták a jószágot, s a Latorcán átkelő pásztorok generációi - bár néhány évtizedre megálltak itt, közülük sokan eltemetkeztek a homokhátak hajlataiban - a Tiszántúlig vitték magukkal nagy múltú örökségüket. Arra a vidékre gondolok, ahol a mentett részeken még félszázada is ártéri gyümölcsösök édes illata járt, míg a kolhozok tanult gazdászai tízezrével ki nem pusztították a sok generációnak hasznot adó Tisza-kertek nagy értékű fáit. Királyhelmecre, a szlovákiai magyarság délkeleti végváracskájára, amelyik ma is ott áll a múlt és a jövő partján. S mindenekelőtt arra a vidékre, ahol a nagy tájátalakítás, a vízszabályozás előtt a ki-kiömlő áradás szőlődombok szárazát akarta elfoglalni, kilátogatva a géresi pincék elé. A helmeci hegy, a kisgéresi pincék hangulatát idézik bennem, ahol az ismeretlennek is bort csordítanak a poharába, s marasztják, hogy meséljen még, vagy hallgassa meg a történetüket a kapájukkal kenyeret kereső szőlőmunkásokról, a szentesi hegy kőbányászairól, a közös udvarok egykor volt világáról. S ha szerencsés az illető, a nyárson piruló szalonna zsírjából is jut a kenyerére, vagy megkóstolhatja a híres géresi bélest, hogy aztán örökre a szívébe zárja e varázslatos vidék népét. Nos, ennek a tájnak a hangulatát, a vadvizek színét, a kiszámíthatatlanul kanyargó utak mellé földbe szúrt magas fák ritmusát - megítélésem szerint - senki nem ismeri, s nem érti jobban Tiszai Nagy Menyhértnél. Úgy gondolom, ebben a ritmusban gyökereznek a dallamai is.