Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ

Az öt parlamenti ciklus ideje alatt a következő nyolc olyan beszédet mondott, ami az államiság létét illette: A dinasztia és az ország érdeke. 1882. I. 26. 81—84:6. Az államról és a társadalomról. 1884. XII. 4. 84—87:2. A nemzeti politikáról. 1891. X. 22. 87—92:19. Az ország politikai helyzetéről. 1893. X. 11. 92—97:2. A dualizmusról és a függetlenségről. 1893. XII. 13. 92—97:10. Kossuth Lajos halálának hírére. (Két beszéd) 1894. III. 16. 92—97.12. A perszonálunióról és a kormány formáról. 1895. ÜL 6. 92—97:26. Már a felsorolásból is megállapítható, hogy politikai munkájának első ciklusaiban nem, a második, harmadik és negyedik ülésszak alkalmával egy-egy nagyobb idevonatkozó beszédet mondott. Képviselősége utolsó ülésszakában (1892—1897) valójában ötöt. Ebben a fejezetben elsősorban ezeket a beszédeket elemzem, és csak néha utalok a kb. háromszor annyi más beszédére, amelynek, egy-egy konkrét célja mellett, általánosabb függetlenségi vonatkozásai is vannak. Ezek téma tekintetében a következőket mutatják. Talán első helyre kívánkoznak a hadseregről, elsősorban a közös, illetőleg az önálló magyar hadsereggel kapcsolatos beszédei. Több alkalommal fejtegeti az ország gazdasági elmaradottságának osztrák vonatkozásait, de többször utal az osztrák államigazgatás — sokszor említi az osztrák bürokratákat — káros hatásaira is. Az említett beszédeket ismételten átolvasva arra a meggyőződésre jutottam, hogy az 1882—1895 között elmondott beszédekre a következők jellemzőek: 7. Egymásra épülnek, mintha számon tartotta volna azt, hogy mit mondott korábban; 2. Mondandója tulajdonképpen nem ismétlődött, újabb és újabb aspektusból vizsgálta a magyar állami függés és a független állam adottságait; 3. Beszédei egyre radikálisabbak, egyre szókimondóbbak; egyre inkább követeli a független Magyarország elnyerését. Mindebből az is következik, hogy időrendi sorban tekintjük át Herman Ottó idevonatkozó beszédeit. A kompetencia és a delegáció kérdése volt a t. ház előtt 1882. május 24-én [81— 84: 20.]. Hivatkozva három korábban szóló képviselőtársára, lemondásra szólította fel a miniszterelnököt. Itt is hibáztatta a kormány politikáját Bosznia és Hercegovina vonatkozásában, azt hangoztatván, hogy nem a fegyverekkel kell kikényszeríteni az együttélést, mert, aki „a fegyvert kézbentartja, az a visszaélésére hajlandó és mindenkor kész". Vitatta a dinasztia magaépítette nimbuszát mely szerinte erőszakon jött 1ère, melynek korszakait mindig pusztító háborúk övezték. „Ha fellebbentjük ezen fátyolt, mely e halmokra terítve van, ott vannak azon áldozatok koponyái, melyek össze vannak ragasztva az áldozatok vérével és az özvegyek és árvák könnyeivel! Tagadta a monarchia és az alkotmányosság hirdetett kapcsolatát: „Ha önök azt mondják, hogy itt alkotmányos monarchia van, akkor következetesen ki kell mondaniok azt is, hogy a souverenitás meg van osztva a király s nemzet közt, hogy minden tény, mely törvényhozásilag elintézendő, egyenlően és egyetértően oldandó meg a nemzet képviselői s a király által." Ennek következtében az ún. delegáció intézménye nem fér össze az alkotmányossággal, tudniillik a nép vérével nem garázdákodhatnának Boszniában. Felvetette — továbbá — a nemzet történeti tradícióit is, amelyből ugyancsak sok mindent ki lehetne emelni. Az 1882-es beszéd második felében megfogalmazta politikai kívánságát is: ,Azt akarjuk, hogy Magyarország a magyaroké legyen és hogy a magyar ember magyar maradjon,