A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A gépi cséplés előtti szemnyerési módok Karcsán

bükkfalemezből hajlított kör alakú szerszám volt, melynek aljára sűrű szövésű dróthálót feszített a készítője. A rosta aljára szerelt dróthálót alul a háló alatt néhány, küllő alakban összefutó drótszál merevítette. A drótháló alatt a káva erősebb volt. A rostát a vásárban vagy a faluban alkalmanként megjelenő vándorárustól szerezték be. Általában a termény rostálására más rostát használtak, mint mondjuk a bab, napraforgómag és répamag rostálására. Két rostafajtát használtak kezdetben: a búzarostát és a gabonarostát. A rostálást a faluban mindig asszonyok végezték. A rostát félig kaparták búzával, majd aszerint, ki hogy szokta meg, mindkét kézzel vagy a rosta alját, vagy a rosta kávájának felső részét, vagy egyik kézzel a rosta kávájának alsó részét, a másikkal a felsőt fogva jobbra vagy balra erőteljes körkörös mozdulatokat végeztek vele. Ezt karajolásnak nevezték.

11 Ezzel a mozdulattal az apróbb magvak és gyommagvak kihulltak a rostából, a szemét pedig a mag tetejére került, melyet le lehetett emelni a mag tetejéről. A karajolást addig folytatták, míg a mag tetejére került a szemét. Amikor már nem volt szemét a mag tetején, következett a szelelés. Egy ponyvával kibélelt törekes kosár fölé emelték a rostában levő szemet, majd 150-180 cm magasból elkezdték a szemet a kosárba csurgatni. A csurgató a széllel szemben állt a kosár mellett. A vékony sugárban ömlő szemek közül a szél a kisebb, a karajoláskor felülre nem került szemetet kicsapta, vagyis a magot kiszelelték. Amikor a rosta kiürült, újra félig szedték, s kezdődött a rostálás elölről. Ez a munka addig tartott, míg rostálni való szem volt, illetve fújt a szél. b) A szórással való magtisztítás: A nyomtatással nyert, s csomóba tolt szemet kézirostával tisztítani hosszadalmas munka lett volna, ezért ezt a nagyobb mennyiségű szemet inkább szórással tisztították. Ellentétben a kézirosta használatával, a szórást elsősorban férfiak végezték, a szórólapáttal csak férfiak szórtak, ha pedig szükség volt asszony vagy lány munkájára, elsősorban a törekhúzó gereblye és a fölözőseprű használata várt rájuk. A szórás legfontosabb eszköze a szórólapát volt, melyből annyi kellett, ahány ember végezte a szórást. A lapát bükkfából, fűzfából vagy nyárfából készült faragással. Hossza 150-170 cm volt a nyéllel együtt. A másik, szóráshoz használt eszköz a fölözőseprű volt, mellyel a másodosztályú szemre hullott ocsút, pelyvát, töreket seperték le a szórás alkalmával. Általában ehhez könnyű kéz, könnyű mozdulat kellett, ezért főleg a kisparaszti gazdaságokban ezt a munkát asszonyok végezték. A fölözőseprűnek 3-3,5 m hosszú nyelű, vékony veresfűzfa ágakból, rakottyából, nyírfaágból kötött könnyű seprűt használtak. A nyírfaágból kötött seprűt nyirákseprűnek nevezték. A vesszőket a nyél végén levő keresztfára kötötték fel. A használója egy helyben állt, a seprűt könnyedén jobbra-balra mozgatta, mint az ingaóra sétálóját, s így könnyedén le tudta szedni, seperni a másodosztályú szemre hullott pelyvát, idegen magvakat, törött szemet. A szórás eszköze volt a gereblye is, melyben 4-8 hosszabb fog volt, és egy 2-2,5 m hosszú nyél csatlakozott a gereblyefejhez. Ennek a fejhez való csatlakozása kétágú volt. Amíg a nyomtatás tartott az udvar végében levő szérűn, egy-egy ágyás kinyomtatása után a szemet a szérű délkeleti vagy délnyugati oldalára tolták, mert ez a két hely volt a szóráshoz a legideálisabb, hiszen vidékünkön rendszerint az északi széljárás volt az uralkodó. A szórás a faluban mindig a szabad ég alatt levő szérűn történt. Erre legmegfelelőbbnek tartották azt az időt, amikor a szél sem nagyon erős, sem nagyon gyenge nem volt. Ha csak páhogott a szél, akkor nem lehetett belekezdeni a szórásba.

12 A szórás megkezdése előtt a szórónak meg kellett állapítani a szél irányát és erősségét. Erre az aszat (Cirsium arvanse) érett bolyhos termését használták. Ezt tartották fel, s a szél a bolyhos rész szállításával mutatta az irányt és az erősséget is.