A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A gépi cséplés előtti szemnyerési módok Karcsán

mód volt a nyomtatás. Ezzel a módszerrel a kalászos terményből igavonó állatokkal (a faluban főleg ökrökkel) tapostatták ki a szemet úgy, hogy az állatokat körbejáratták a leterített terményen. Ez az eljárás a 19. század végéig élt a faluban, amikor is a járgányos gép elterjedése, illetve megjelenése szorította ki. A nyomtatás nagyobb előkészületeket kívánt minden más szemnyerési módnál. Mivel a faluban általában közös udvaron laktak a családok, lévén igen közeli rokonságban egymással, így minden udvaron ki lehetett alakítani a szérűt. Csupán a családok sorrendjét kellett ilyen esetekben meghatározni, de ez soha nem okozott nehézséget. A szérűt minden évben elő kellett készíteni a nyomtatáshoz. Ezt az előkészítő munkát a közös udvaron lakó családok közösen végezték el. Mindenekelőtt egyenesre nyesték a talajt. Ezután agyagot terítettek azokra a helyekre, amelyek töredezettek voltak, majd az egészet simára döngölték. Hogy még simább legyen, szarvasmarha trágyájával kevert sárral letapasztották. Ez „azért vót jó, mert ha megszáradt ez a sár, olyanná vált, mint a beton, a ganaj nem engedte feltöredezni".

5 Mikor a szérű földje jól kiszáradt, kezdődhetett rajta a nyomtatás. Ebben az időben még nem termeltek annyi kalászos terményt, hogy egy hét alatt ki nem nyomtatták volna. A faluban nagygazdának számított az, akinek 50-60 kereszt terménye volt. így viszonylag hamar kamrába kerülhetett a szem. Szükség is volt a gyors munkára, mert a gazdálkodók közül a munkabíró emberek nagyobb része a szomszédos uradalmakban vállalt hordást, majd nyomtatást részint igásállatokkal, részint gyalogosan. A nyomtatás megkezdése előtt elkészítették az ágyást, megágyaltak. „Úgy ágyaltunk meg a nyomtatáshoz, hogy az ágyasok gyűrő alakban vótak. A kévéket úgy raktuk le, hogy a kalászok ne vízszintesen, hanem inkább egymáson, egy kicsit ferdén feküdjenek. A kévéket meg nem bekötve, hanem kibontva raktuk le.

,,(1 Ezután kezdődhetett az ágyás állatokkal való megjáratása. A nyomtatáshoz a faluban ökröket is és lovakat is használtak. Az ökröket a hajtó által oldalt haladva járatták az ágyáson, a lovakat viszont hosszú szárra eresztették, s hajtója a kör közepére állva a lovakkal tapostatta a szemet. Ezt azonban csak nyugodt, jól betanult jószággal lehetett így végezni. Általában azonban mind az ökrökkel mind a lovakkal való nyomtatáshoz két személy kellett. Az egyik vezette, a másik hajtotta, mozgatta hátulról a jószágot. Hajtónak rendszerint gyermeket alkalmaztak. Nyomtattak 2 vagy 4 ökörrel, ugyancsak használhattak a nyomtatáshoz egy vagy két pár lovat is. Kettő vagy több pár ökörrel vagy lóval azonban csak az uradalmakban vállalt munkát végezték. A faluban a saját terményét mindenki a saját jószágával (1 párral) járatta meg. Ágyaláskor a lerakott termény mennyisége mindig attól függött, hogy milyen nagyságú volt a szérű, hány darab jószággal járatták meg. Éppen ezért a falusi szérűkön négy vagy hat kereszt terményt raktak egy ágyasba, a nagybirtokon pedig 10-12 kereszt is került egyszerre a nyomtatásba. A nyomtató jószágokkal addig tapostatták az ágyást, míg annak a tetején, a felső részén ép kalász volt található. Az ágyás alakjából is következtetni lehetett arra, hogy a járatás milyen stádiumban van, mert a vége felé az már egészen „elterpeszkedett". Ha az egyik oldalán a terményt jól megjáratták, levezették az ágyasról a jószágot és következett a fordítás, vagyis a terményt favillával átfordították a másik oldalára, és újra folytatták a járatást. Kétszeri vagy-szükségtől függően - többszöri fordítás, illetve járatás után a megtört szalmát villával a szérű szélére hordták, majd a szemcsomón maradt nagyobb szálú szalmatörmeléket vagy töreket a törekelő gereblyével lehúzták a szemről. Ezután a szérűről a szemet az oldalt elkészített helyére tolták, s megkezdték a következő ágyás készítését.