A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A gépi cséplés Karcsán

fűtő és két etető. A gépész a gépnél tekintélyes embernek számított. Megkövetelte, hogy „gépész úrnak" szólítsák, s ez alól még az ispán sem volt kivétel. Még annak is tisztelettel kellett beszélni vele, ha kiment a cséplést ellenőrizni. A fűtő volt a gépnél a második ember, s tudatában is volt ennek, ő fűtötte a kazánt, tisztogatta és olajozta a tüzesgépet. Neki kellett gondoskodni a repceszalma szállíttatásáról a fűtéshez, majd amikor széntüzelésre tértek át, ő gondoskodott a szén géphez való szállításáról is. A szenet rendszerint az ispán küldte ki egy ökrösfogattal a gépész üzenetére, de a gépésznek a szén fogyását a fűtő jelentette mindig. A fűtő a tüzesgép mellett állandó alkalmazott volt, mert a cséplés után a tüzesgép a szántógéppel szántást végzett az uradalom területén. Amikor meg elfogyott a „gépes munka", rendszerint az uradalmi kovácsműhelyben dolgozott. Az etetők idénymunkások voltak az uradalomban is, csak a cséplés idejére vették fel őket. Aki jól dolgozott, nem volt munkája ellen kifogás, azt a következő esztendőben is alkalmazták. A két etető a cséplőgépen váltotta egymást a cséplés idején. De nemcsak az etetést végezték, hanem nekik kellett a cséplőgépet takarítani, olajozni, segítettek az állításban, húzatáskor ők pakolták össze a gép tartozékait, segédkeztek a javításkor is. Ha pedig a gép megfúlt, nekik kellett a szalmát kiszedni a gépből. A főszíj felrakásánál, leszedésénél is nekik kellett segédkezni. Amikor a tüzesgépet felváltotta a traktor, és megjelent az elevátor, ez nemcsak a cséplőmunkások számának változását jelentette, hanem megszűnt a fűtő munkaköre is. A cséplőmunkások közül pedig a szalmakazalhoz szükséges munkások száma a felére csökkent. Nem kellett viliázni, a kazalra feladni a szalmát, mivel mindezt elvégezte az elevátor. A segítség szétosztása a csépléskor mindig a gazdára várt. Neki kellett eldönteni, hogy egy-egy helyre hány embert akar állítani. Ez pedig úgy történt, hogy az érkezett segítség közül mindenkinek szólt, hogy hová álljon, ha majd megkezdődik a munka. Még a kazalmestert is ő kérte fel a legtapasztaltabb segítség közül. Amíg nem volt elevátor, a szalmakazal rakásához legalább öt ember kellett. Persze a létszámot eldöntötte az is, hogy mennyi volt a cséplésre váró kalászos. Ha csak néhány kereszt terményt kellett elcsépelni, akkor a szalmát kerek alaprajzú boglyába rakták, s ehhez elég volt két ember. Az egyik rakta a boglyát, a másik adta fel a szalmát a gép alól a boglyára. Ha azonban több volt a termény, s téglalap alakú kazlat kellett rakni, akkor a kazalrakáshoz legalább öt ember kellett. Ebből kettő a kazalra, három pedig a gép elé. A két ember rakta a kazlat, a három pedig a géptől villázta a kazalra a szalmát. Amikor pedig már nem tudták a földről feladni a kazalra, egy ember a létrára került, s onnan adta a kazalra a másik kettő által villára szúrt szalmacsomót. Az elevátor elterjedésével a szalmára elég volt három ember is. Egy közülük az elevátor által felvitt szalmát adta hátrább a két kazalrakónak. A törekhez kerülő létszámot mindig az döntötte el, hogy hová kerül a törek. Ha a szalmakazal végébe, a gép mellé került, akkor elég volt két ember, akik felváltva húzták ki a törekrázó alól a töreket, s a néhány lépéssel odébb levő törekkazalhoz villázták. A törekkel dolgozók munkájukhoz háromágú favillát, a törek kihúzásához pedig hosszú fogú fagereblyét használtak itt is, mint a tüzesgépnél. A törekkazlat kívül szalmából rakták, s belülre került csak törek. Ha azonban távolabb volt a kazal, vagy a törek csűrbe, fedett törekesbe került, akkor még kellett két fő, akik saroglyával vitték a töreket a tetthelyre. A töreklyukból kihúzott törekkel megrakták a saroglyát, a tárolóhelyen leöntötték, de ott már nem segítettek a helyére rakni. Ennek a munkának az elvégzése az ott levő embernek a feladata volt. A töreklyukba idős ember vagy nő is kerülhetett. A törek kazlazásához mindig idősebb embert tettek, a saroglyát pedig nők vagy fiatal fiúk vitték. A szalmakazal rakását kezdettől olyan hosszan kezdték, amilyen hosszúságúra be-