A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Mogyorósi Sándor: Egy magyar méhészhiedelem antik vonatkozásairól

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK Egy magyar méhészhiedelem antik vonatkozásairól Akárcsak más gazdasági tevékenységekre vonatkozó tudásanyag, úgy a méhészkedést érintő ismeretek összessége is a parasztság tudatában racionális és irracionális cselekmények egységeként jelent meg.

1 A tudományosnak nevezhető méhészeti szakirodalom kialakulását megelőzően a parasztság a méhészeti ismereteit a közkézen forgó kéziratos méhészkönyvekből merítette, amelyeknek a népi műveltségre gyakorolt hatásuk a legutóbbi időkig érezhető volt.

2 A középkori kéziratos méhészkönyveink szerzői az ismereteiket részben az ókori auktorok műveiből nyerték. Balassa M. I. Jankó András könyvéről bizonyítja, hogy ez majdnem egészében Columella A mezei gazdaságról írt munkájának fordításán alapul.

3 Az ókori szerzők műveiből átvett tudásanyag irracionális fogásokkal is gyarapította a magyar méhész szellemi kelléktárát. Balassa M. I. például a telelő méhek főtt tyúkkal való etetését vezeti vissza közvetlenül Columella idézett munkájára.

4 A kéziratos méhészkönyveink nagy többsége egyetlen forrásra, a II. Rákóczi György fő méhészmesterének, Horhi Miklósnak a XVII. század derekán íródott könyvére vezethető vissza.

5 A Horhi-féle Nagyváradi méhészkönyvnek egy igen korai és meglehetősen teljes másolata az ún. sályi méhészkönyv.

6 Ebből a variánsból idézzük azt a hiedelmet, amelynek eredetével részletesebben szeretnénk foglalkozni. A szóban forgó hiedelem arra tanítja a méhészt, hogy miként befolyásolhatja méhei támadókedvét, vagy jámborságát: „. . . Hogy ha azt akarod, hogy Méheid igen jámborok legyenek, és jók Tsötörtökön botsásd ki, sub Jove : tiszta fehér Juh gy apján, de a gyapjút jól meg mosd szépen fövényei, és az motskát ki dörgöld, és szárazon vond a kas lyukában, hogy meg mászhassak a Méhek, de haragos Méhtül ne fély, mind azon által, mert mindenkor az jámbor Ménnél jobb az lator, és erősebb is, az Méh kas lyukát kend bé Juh tejjel körös körül, és ne fély bár azoránt, hogy meg tsipjenek. Hogy ha pedig azt akarod, hogy igen haragossak legyenek, új vörös poszton ereszd ki, de nem Tsötörtökön, hanem Szerdán, ha meg kened kakas vérivel a posztóit, 's úgy vonod a kas lukában, annál mérgesebbek . . . "

7

. Ugyanezt a tanácsot megtaláljuk a Nagyváradi méhész könyvben is.

8 Az idézett hiedelem meglepő párhuzamára bukkanunk a római pásztorrítusok között. Február tizenötödikén tartott Lupercalia ünnepén lupercusok farkasbőrbe bújva kerülték meg a nyájakat, hogy ezzel megóvják őket a farkasok támadásaitól.

9 Ezen a napon játszódott le a következő rítus. A lupercusok ünnep alkalmából kecskét és kutyát áldoztak. Az áldozati késsel a vért két fiúra kenték, majd pedig tejbe mártott gyapjúval törölték le őket. A két fiatalembernek közben hangosan nevetnie kellett! Ezután az áldozatot bemutató pap a kecske bőréből ostort sodort, s mezítelenül szaladva végig a településen, megcsapkodta minden útjába akadó nőt. Úgy tartották, hogy az olyan terhes asszony, akit megcsapkodott lupercus, fájdalom nélkül, könnyen fogja világra hozni a magzatát.

10