A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Molnár Ágnes: Az égetett mész értékesítése Aggteleken

3. kép. Mészfuvarozó szekér legmagasabb a lóállomány, de említésre méltó volt a szamár- és öszvérállomány is.

7 A helyi közlések alapján az első világháborút megelőző időszakban mintegy 20—30 pár, 1942-ben közel 350, 1955 táján pedig 70-80 fogat lehetett a faluban. A mészégetést fel vállaltató, a mészfuvarozással nagyban foglalkozó családok általában az aggteleki törzsökös református, volt kisnemesi családokból kerültek ki. Ilyen családok voltak a Szegő, Várnay, Horkay, Basa, Bódis nevűek, kiknek a leszármazottai ma is élnek a faluban. Aggtelek megmaradt anyakönyvei is ezeket a családokat tüntetik fel legrégiebbekként. A falu lakosságának kb. egynegyede foglalkozott mészfuvarozással. Ugyanilyen arányt mutat a mészégetésnél foglalkoztatott napszámosok száma is. Tehát a falu szinte egész lakossága valamilyen módon és fokon érintkezésbe került a mészégetés körül folyó munkafolyamatok valamelyikével. Nemcsak szekérrel szállítottak meszet, hanem meszeszsákban, meszestarisznyában is. Főleg azok használták ezeket, akik kis tételben vásároltak meszet. A meszes szekeret enyvesponyvával, vászonyponyvával takarták le. A mészfuvarozók legnagyobb ellensége az eső volt. Ha megázott a mész, a szekér is eléghetett alatta. A ponyva négyzet alakú volt, egy-egy oldala 4 m hosszú. Hozatták vagy vásárokon vették. A mészfuvarozók a magyar nyelvű falvakban a „Meszet vegyenek!" kiáltással, „tót" falvakban a „Vapnye kupnye"! szavakkal hívták fel a figyelmet magukra. A mészfuvarozásnak a gazdasági éven belül is megvolt a sajátos belső ritmusa, periodikussága, amely a mezőgazdasági munkához való igazodásban nyilvánult meg. Ez kiegészítőforma jellegéből következett. Aggtelek átvezető út volt a történeti Magyarország nagy tájegységei az Alföld és a Felvidék között. Az ezeket összekötő útvonalak találkozásában, a Sajó-melléke és a tornai részek természetes központja volt. Ipari jellegű gazdasági kapcsolatainak, kereskedelmi viszonyainak természetes súlypontja a Felvidékre esett. Aggteleknél, Zubogynál, Putnoknál, Ajnácskőnél futottak ki a legrégibb utak a megye területéről a Tisza és a Duna síksága irányába. Aggtelek környékét a mészkőhegységre jellemző formációk, szakadékos völgyek, meredek kőfalak határolják, amelyek megnehezítették a szekérrel történő szállítást. Ezért a közlekedés jórészt a folyóvölgyekben kialakított utakon folyt. Az egyik legfontosabb történelmi útvonal az Erdélyből Bécs felé vezető út volt.