A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Szabadfalvi József: Herman Ottó levelei Pósa Lajosékhoz

Legalább ezekre kellene felelet, legjobb minden kérdésre külön-külön darab papírnak csak egyik oldalán. Azt már Lajos öcsémnek kellene kitudni vájjon a jegyző vagy tanító nem volna-é megnyerhető, esetleg valami szerény tiszteletdíjért is? A finomabb felvételt majd magam ejteném meg a mikor oda-kerülök, hogy a typust is tüzetesebben megnézzem. Azt is szeretném megtudni, van-e Rimaszécsen fotográfus? No de legyen elég. Arra kérem, tiszteljen meg felelettel. Megvagyunk. A feleség is valahogyan talpon van. Azt tudhatják, hogy sokat emlegetjük Radnótot és kedveseinket. Lidikének és Sárikának minden jót üzenne öleli örege Herman Ottó 6. Budapest, 1905. októb. II

10 Aranyos Kicsi Lidimama! Hát azok a csúnyák bizony nem küldték utánam szeptember 23kán kelt aggódó sorait, mert „azt gondolták", mikor pedig „gondolnak", akkor ebből sohasem sül ki okos dolog. — Engem csakugyan elgázolt egy kocsi s fejemmel a villamos vas-sínre estem. Igaz, hogy 5 centiméternyire megrepedt a bőr, sok vérem is elfolyt; de a csont! a csont! az keményebbnek bizonyult még a vasnál is. Hát nem derék dolog ez? Huszonegy nap alatt be is gyógyult a seb s a míg gyógyult, addig is úgy dolgoztam, hogy bevégeztem a mit föltettem magamban. A dolog az nap történt mikor kis Sárikámmal éppen egy percre találkoztam. Csak három napra jöttem dolgaim elvégzésére, hát a baj ráadás volt. Megkértem a megjelent hírlapírókat és a rendőrséget, hogy ne írják ki, mert a feleségem megőrül —- de az mind hiábavaló kérelem: valami rikkancs mégis csak kiadta. Nem törődtem a doktorok véleményével s elutaztam, így előztem meg a gonosz hírt s megkíméltem az asszonykát a gyötrődéstől. Hiszen fájni fájt; de nekem a fájdalom régi ismerősöm s így tudja, hogy kemény csont vagyok, hát ő szokott engedni. Kedves urát és Sárikát ölelve vagyok váltig szerető öreg híve Herman Ottóbácsi 7. Lillafüreden, 1907. július 3.

11 Kedves öcsém Pósa Lajos ! Emlékezni fog, hogy életének egyik forduló pontján, a midőn képviselőséggel kínálták, én, mint régi barát és működésének őszinte méltatója, azt a tanácsot adtam: ne fogadja el a meghívást és maradjon meg nagy és nemes munkájánál, a gyermekirodalom művelésénél, ön ezt elfogadta és — hiszem — nem is bánta meg. Ebből merítem én a jogot arra, hogy a következőkre kérjem föl figyelmét. Megtettem feleségemnek azt, hogy utolsó elbeszélését benyújtás