A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14. (Miskolc, 1975)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Horná Nitra (M. Markus)

V. Tóthová, a bajmóci tájmúzeum néprajzkutatója. Csaknem minden kötetben szerepel valamilyen jellegzetes néprajzi közleménnyel. Így pl. az I. évfolyamban a Felső-Nyitra vidéki olajütés hagyományait írja le. Itt különösen a szerszámanyag lelkiismeretes számbavétele és az olajütés kezdetleges technikájának leírása miatt érdemes munka. A II. évfolyamban J. Kovácnák a posztókészítésről írt beszámolója — valamint V. Tóthovának a kameneci rongyszedőkről írt munkája kelthet érdeklődést. A rongyszedés nem ősi — de mégis csaknem 200 éves múltra visszatekintő — házalófoglalkozás ezen a vidéken. Kezdetei a XVIII. század második felére nyúlnak vissza, amikor papírgyár létesült a vidéken. Először a papírgyár munkásai szedegették a rongyot — de később átveszik ezt a házalófoglalkozást a falu szegényei is, sőt néhány év múlva bekapcsolódik a rongyszedés munkájába a környékbeli falvak lakossága is. Bizonyos íratlan rend szerint, rajonokban járták a rongyszedők a falvakat. Voltak, akik csak gyalogosan, egy zsákkal házaltak és szedték a rongyot, de voltak, akik segítséget fogadtak és csoportosan járták a falvakat. Eleinte olcsó pénzért, fillérekért vették át a hulladékokat, később már csereholmit hordoztak magukkal: tűt, cérnát, csipkét és egyéb apróságokat. Ezzel az árucserével terjesztették a városi készítményeket, pl. színes kőedényeket, tányérokat is. A XIX. század második felében a rongyszedés mellett hozzáfogtak a csont és hulladékvas gyűjtéséhez is, de már nem gyalog, hanem szekérrel közlekedtek. Ahol megjelentek — hangos csontsíppal jelezték érkezésüket. Voltak olyan családok, akik vásári dallal csalogatták magukhoz egy-egy falu népét. V. Tóthová adatközléseiből kiderül, hogy ezek a fogatos házalók eljártak a magyar falvakba is, nagyon sokan megtanultak magyarul. (Ilyen rongygyűjtő házaló szekeressel a második világháború végén magam is találkoztam a gömöri magyar és szlovák falvakban.) Hasonló alapossággal dolgozta fel a Felső-Nyitra vidék egy másik nevezetes házalófoglalkozását — a vestenicei szlovákok gyülmöcstermesztési hagyományait. A gyümölcstermelés Vestenicén több száz esztendős múltú, egészen a török időkig visszavezethető specifikus foglalkozás. Az alma és a szilva a legkedveltebb gyümölcsfajta. Korábban gondosan gyűjtötték a vadalmát és vadkörtét az erdőkben, s a megszedett gyümölcsöt aszalták. Aszalt gyümölcseiket Pest, Vác piacaira, az Alföldre, egész Horvátországba és Lengyelországba is elhordták. Vestenicén a gyümölcsszedés valóságos ünnepszámba megy még ma is. — Vestenice azonban nemcsak gyümölcstermeléséről, de botkészítő üzeméről is nevezetes község. Ennek hagyományait, a botok készítési módját O. Bessa ismerteti (III. évf.). Az évkönyv IV. évfolyamában V, Tóthová a felső-nyitrai falvak további házalófoglalkozásáról, az ablafcosságról vagy üuegességről ír. A legtöbb ablakos szlovák (tót) házaló Valaská Béláról került ki. Foglalkozásuk kezdetei visszavezethetők a XVIII. század 50-es éveire, amikor a környéken egy üveghutát építettek az erdők birtokosai. Ettől az időtől fogva, Valaská Belá férfiai már kora gyermekkoruktól rótták az országutakat, hátukon a „krosná"-val, s kínálták az üvegből készített edényeket, poharakat vagy pedig táblaüvegből ablaküveget csináltak a falvak lakóinak. A házalómesterség leírója nem elégszik meg az informátorok adatközléseivel, hanem gondosan utánajár azoknak a törvényeknek, császári és királyi privilégiumoknak is, melyeknek birtokában ezek az üveges szlová-