A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. (Miskolc, 1969)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Paládi-Kovács Attila: Népi mondák és hiedelmek Szádvárról

ban még királyi vár volt, majd a pelsőci Bebek család kapta adományul. A Bebekek kisebb megszakításokkal egészen 1567-ig birtokolták. A vár történetének talán legérdekesebb és legismertebb fordulópontja volt az 1566—67. évi ostrom, amikor Bebekné, Patócsi Zsófia hónapokig hősiesen védelmezte a férje ellen indult császári csapatokkal szemben. Közel háromszáz éve már annak, hogy a Szádvár is a magyar várak sorsára jutott: 1685-ben Schultz császári generális felrobbantotta, lerombolta. Szögligeten, mint minden váralji községben, a várból származó tárgyak tucatjai, vas- és kő ágyúgolyók, kőmozsarak, díszesen faragott kövek stb. emlékeztetnek a múltra. A vár régészeti, műemléki feltárásához ezek a tárgyak még hasznosak lehetnek. (A rohamos pusztulás ellenére még mindig jelentős falmaradványok, 7—9 méter magas, 20—30 méter hosszú falszakaszok találhatók, amelyek talán megélik a feltáró munka elkezdését.) A falusi nép udvarain, házfalaiban található tárgyi emlékeknél jelentősebb a hagyományában, mondáiban, hiedelmeiben megőrzött szóbeli emlékanyag. Hiszen a vár évszázadok óta foglalkoztatja a környéken élő parasztság képzeletét, s nemzedékek száján alakultak, bővültek és halványultak az alábbi történetek. A néphagyomány szerint ,,a Szádvárt építő" Bebek-ős, szegény ember volt. Történetét így mondta el Bobaly István szögligeti földműves: „Élt itt egyszer egy szegény juhász. Legeltette juhait a Somhegyen. Egyszer csak a kutyája egy vadat kezdett űzni. A juhász hívta volna vissza, de nem jött a kutya. Utána ment hát a juhász. Akkor már a kutya egy nagy lyukban kapart. A juhász csak látja, hogy kigurul elé egy sárga valami. Arany volt! Hazament hamar ásóért, kapáért és most már ő ásott tovább. Kis idő múlva koppant az ásója, hát egy üstöt talált. Tele volt a nagy üst mindenféle aranypénzzel. Akkor haza vitte a sok aranyat. Otthon számolgatni kezdte. Közben egy követ kidobott a pénz közül az udvarra. Már este volt, s a gyerekei játszani kezdtek a kővel, mert észre vették, hogy a kő világít. Éppen arra járt egy kereskedő, aki éjszakai szállást kért a juhásztól. A juhász beengedte. Hát a kereskedő, ahogy a fényes követ meglátta, kérte a juhásztól. Adja neki, aranyat ad érte, amennyit kér. Azt mondta erre a juhász. — Van nekem aranyam elég, de tehenem nincsen. Adjál a kőért egy tehenet. À kereskedő mindjárt ráált az alkura. A juhász már megbánta, hogy csak egy tehenet kért. Azt mondja a kereskedőnek: — A tehén nem érzi jól magát egyedül. Bőgni fog, mint a juh szokott. Adjál nekem két tehenet. A kereskedő a kettőt is mindjárt megígérte. A juhász akkor már gondolta, hogy a kő többet ér, mint az aranya. Azt mondta hát a kereskedőnek, hogy nem adja ő két tehénért se a követ, mert a gyerekei sírnának, ha elvenné tőlük. A kereskedő hiába ígért egy egész csorda marhát, hiába rimánkodott. A juhász nem adta! De magánál sem merte tartani. Félt, hogy baja lesz miatta. Mit csináljon, mit csináljon —, gondolkozott egy álló hétig. Aztán eszébe jutott, hogy oda kellene adni a követ a királynak. Hát úgy is lett. Felvitte a királyhoz. Akkor éppen IV. Béla volt a király. Béla király megkérdezte a juhásztól, mit kér a gyémántért. Mert gyémánt volt a fényes kő. A juhász azt felelte: -— Adjon nekem fenséged nevet és engedje meg, hogy a birtokán hét juhaklot építsek. A király megengedte. így építette aztán ez a juhász Szádvárt, meg még hat várat: Tornát, Krasznahorkát, Pelsőcöt, Szendrőt. Boldogkőt meg talán Szepesvárát, és az ő nemzetsége uralkodott azután a nép felett itten." A történettudós Borovszky a Bebek családról azt írja, hogy „Eredetük a monda homályában vész el: a néphagyomány pásztornak mondja ősüket, akit