Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

csépelték, csak annak szalmáját nem szedték marokba, hanem csak szérűgereblyével elli úzatták az ágyasról, kirázták, rudasba rakták és elvitték. Ha ketten csépeltek, az ütések ezt mondták: Sályban a cséplést helybeliek végezték. De Borsodgesztre jártak át sályiak csépelni. A cséplést részibe is, napszámra is vállalták. A napszám: véka gabona, kéve zsúp volt. Négyen 20 kereszt gabonát elvertek egy nap alatt. Részért inkább nagyobb gazdaságoknál csépeltek. Az aratók elvégezték a cséplést is, meg betetőzték a szalmát. Ilyenkor így voltak leszerződve. Nagyobb gazdaságnál az összes munkáért minden 100 mázsa termény után 13 at kaptak. Szokás volt a kölcsönös segítségért való cséplés is. Ilyenkor azt mondták: elmegyünk kölcsönbe csépelni. A 4-6 emberből álló cséplő csoportot csépiscsapatnak nevezték. A csépescsapatnak kosztot nem adtak sem az uraságnál, sem a kisgazdáknál. A szerződés Írásakor volt csak áldomás. Az uraság csak bort adott. Gazdáknál az aszszony még bélest is sütött a borhoz. A cséplést hajnalban, 4 órakor kezdték. S ha négy ember elvert 20 keresztet, utána még rostáltak. Úgyhogy a munkát csak este 8-9 órakor fejezték be. A gabonának kézi csépléssel történt szétválasztása után a következő termékek keletkeztek: Szem, garmada (ez volt a kicsépelt csomó neve, melyben a szem és pelyva együtt volt), rostálásnál ment ki a garmadából a pelyva vagy aprótörek, nagytörek és szalma. Mikor egy-egy ágyást elcsépeltek, nem takarították el a pelyvás szemet, hanem arra ráágyaztak. Nem tört össze a szem, mert pelyvával volt keveredve. De ha a gabona nagyon száraz volt, akkor megesett, hogy ilyenkor a szem törött. De ha már sok volt a szem, akkor szérűgereblyével összehúzatták és az ágyás mellé garmadába tolták. Azután szérűseprővel lefölözték. Leszedték róla a pelyvát. Majd jött a rosta a garmada mellé. Kosárral öntötték fel a rostára. Nagy veszélyt jelentett cséplésnél az eső. Ha megázott az ágyás, azt mondták rá: medvét kapott. Ezt már hiába verték, míg újra ki nem száradt. Hasonló volt a helyzet nyomtatásnál is. Az ágyást, ha jött az eső, gyorsan ponyvára kaparták és behúzatták a színbe. Szalmával nem takarták be, mert az áteresztette a vizet. A zsúpszalmát, mint fentebb elmondtuk, marokba szedték, „szépen összepászítgatták", brúgóval megfésülték. Aztán megfogták a markot, a lábuk fejihez suhintgatták, hogy a törött szálak kiperegjenek belőle. Majd a földhöz veregették, hogy egyformára összeálljon. Mikor már volt egy jó kévére való, akkor szalma kötéllel, csavart kötéllel középen bekötötték. A törött szálakat favillával összerakták, s ment az alomba. Ha kevesebb