A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - MAROZSÁN Zsolt: Köves mesterségek a Hegyalján a 16-19. században
308 Marozsán Zsolt se, megmunkálása könnyebb, olcsóbb volt, sőt a nép jelentős részének ismeretei között jelen is volt. A fával való építkezés régi hagyománnyal bírt, a kőépítkezés drágább, nehezebb, minden részében szakmunkát igényelt, a nép építkezésében nem is játszott jelentős szerepet (BAKÓ 1969, 438). Ahol elég fa volt, minden jobbágy építhetett magának faházat, kőházat viszont csak a vagyonosabbak emelhettek. Éppen ezért megkérdőjelezhetetlen, hogy itt az ipari tevékenység igen tekintélyes része az egész korszakon át népipari szinten maradt, azaz saját szükségletek kielégítésére termelt. Az építőmesterek számának alacsony voltát jól mutatja, hogy Tarcal 1565. évi urbáriumában több mint 200 név között csak egy kőműves fordul elő, míg kaskötő ugyanakkor kettő, sőt szerepel egy, a tokaji várhoz tartozó ács mesterember is. 1 Nagyobb számok jóformán csak a hadviseléssel szorosabb kapcsolatban lévő mesterségeknél mutatkoznak. Kétségtelen például, hogy a Sárospatakon szinte állandóan folyt várépítkezések az építőipar kimagasló teljesítményei, melyek idegen kőművesek és kőfaragók behozatala nélkül elérhetők sem voltak. Az építkezésekkel növekedett a kővágók szerepe, valamint a kapcsolódó építőiparok termékei, azaz a mész, a tégla, cserép iránti szükséglet is. Az építőmestereket is inkább idegenből hívták, egyrészt szakértelmük miatt, másrészt a földesúri szolgáltatások miatt. A robot erőltetése jól példázza az iparfejlődést is, hisz a mesterséggel való szolgálat módját mutatja Patak 1632. évi urbáriuma is, mely például a kővágó legényekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy jó lenne, ha idegenből hoznák őket a gazdák, mert 15 jobbágyi szolgálat vész el általuk, pedig még pénzt is kapnak a munkájukért (MAKKAI 1954, 193). A nagyobb létszámú, de hasznot hajtó mesterségek Patakon végül háborítatlanul maradtak (pl.: mészáros, varga, bodnár), de megmaradt három kőműves is, mert kellettek a vár építkezéseinél. Más mesterségeknél viszont elég sűrű példáit adják az urbáriumok annak, hogy a jobbágy mesterembereket robotra kényszerítették, azaz mesterként való nyilvántartásuk megszűnt. Mindezt jól szemlélteti, hogy a négy bányászgazda után „cziak egy" szerepel, és a korábban ott szolgáló 3 hídcsinálót szintén soknak találták. 2 Az építőiparral foglalkozókról amiatt is kevesebbet tudunk, hogy az első urbáriumok még nem tüntették fel a mesterséget, de a mesterség legtöbbször a családnévvel volt azonos. Becslések szerint Zemplénben 1570 táján 90-95%-os biztonsággal azonosnak vehetők a mesterséget jelentő családnevek az iparűzőkkel, s ez a helyzet nem is az iparfejlődéssel, hanem az általános népmozgalmi változásokkal kapcsolatban módosult (ROMÁN 1966, 570). Oka az volt, hogy a törökjárta területekről, s a kedvezőbb gazdasági lehetőségek miatt más területekről is ideszivárgott iparűző népelemre kezdték megkülönböztetésül használni előnév gyanánt a származási hely nevét, néha a régi mesterségnévvel együtt, kettős név formájában. A bevándorolt mesteremberek legnagyobb része a felvidéki városokból érkezett. Kassával, mint a céhes élet és iparfejlődés regionális központjával egyébként is számtalan lehetőség adódott az érintkezésre, de a többi felvidéki várossal is általánosan ez volt a helyzet. Perényi Péter 1531-ben 3 kőművest hozatott Kassáról pataki várának erődítési munkálataihoz (ROMÁN 1965, 16). A liszkai templomot Stenczel Dániel eperjesi építőmester építette 1634-ben. Az ő esetében még díjazását is tudjuk, ugyanis munkájáért 400 forintot és 20 kassai köböl rozsot kapott. 3 Ugyanebben az évben Kőfaragó Medvés Mártont Lőcséről hozatta a kamara megbízásából 3 személy a 5 HOM HTD, 88.1.57. 2 HOM HTD, 88.1.133. 3 AZT, IV. 1899. 282.
