A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - HAZAG Ádám: Kékfestő műhelyek Északkelet-Magyarországon

358 Hazag Ádám vább a német nyelvterületről, míg Magyarországon a kiadott türelmi rendelet értelmében nyugodt körülményeket találhattak a szabad királyi városokban a nyugat-, illetve észak-magyarországi területeken, illetve Erdélyben. A kontinentális kereskedelem fejlődésével egyre elterjedtebbé vált az indigó használata, mely lassan, de jelentősen csökkentette a hagyományosan más festőanyagot használó céhek befolyását. A 18. század közepén, Magyarországon, Mária Terézia kezdeményezésére a külföldi vásárlást megakadályozandó, a csülleng és az indigó itthoni termesztésével próbálkoztak, bár ez nem járt a behozatal megszűnésével (DOMONKOS 1981, 24). A 17-18. században már az északkeletmagyarországi régióban is megjelennek a mesterség tárgyi emlékei, így Szendrőn a református egyház 18. századi úrasztali térítőjét már több mint húsz mintafa felhasználásával készítették. A mintafák készítési helyét Katona Imre, az ornamentika alapján, erdélyi, debreceni és felső-magyarországi műhelyekkel hozza kapcsolatba, és arra következtetésre jut, hogy az egyedülálló terítő Miskolc és Debrecen térségében keletkezhetett (KATONA 1955, 95). Bár az északkelet-magyarországi régióban már a 18. században megjelennek a festőmesterek, az első céhalapítások csak a 19. századra esnek. Az egyik legkorábbi festő árszabást Abaúj vármegye rendelte el Kassán 1744-ben, amelyből kiderül, hogy a festők nem csak a kelme festésével, hanem mángorlással is foglalkoztak, melynek szintén rögzített ára volt. A kékfestésen kívül vörös, zöld, sárga, illetve egyéb festésű vásznak előállításával is foglalkoztak. Gömör megye 1777. évi festő árszabása, melyben a mángorláson kívül kék, veres—zöld-sárga és más festék, illetve fekete festésről olvashatunk. 1809-ben több gömöri mezőváros, Nagyrőce, Ratkó, Csetnek és Kövi kelmefestői kaptak együttesen céhszabályzatot, míg Jolsva festőcéhe 1817-ben királyi kiváltsággal alakult meg. Rozsnyón a 19. század elején szintén alakult festőcéh, itt „feketefestőként", „szépfestőként" tüntetik fel őket (GYULAI 2006, 152). A Borsod, Abaúj, Zemplén régiójában letelepedett mesteremberek a Felföld vagy a Dunántúl tekintélyes műhelyeiben tanultak, innen vándoroltak tovább, új lehetőségeket keresve. A Nyugat-Dunántúl nagyszámú kékfestő üzemével szemben itt kevesebb és kisebb kapacitású műhely is kielégítette a keresletet.

1 Miskolcon a 18. században jelennek meg a festők, közöttük több nemesi származású kézműves, ekkor azonban még céhen kívül, önállóan festik a régió háziparában előállított vásznakat. Egyik első képviselőjük, egy lengyel vállalkozó, Jakub Andzry Kwasniewsky 1780-ban telepedett le Miskolcon, egy Szinva-parti telken rendezte be műhelyét. Vállalkozása azonban csődbe ment, így mind házát, mind műhelyét elárverezték (GYULAI 2006,153). A 19. század elején Abaújszántón, Miskolcon, és Kassán működtek a királytól kapott szabályzattal festőcéhek. A paraszti viseletben használt festett vászon minden nagyobb mezővárosban szükségessé tette festőműhely működését, így 1848-ban Sátoraljaújhelyen 4 festő is működött. A vászonfestéshez használt anyagok, leginkább az indigó, illetve festőberzseny drágasága miatt az iparosok próbálták áraikat megemelni, ennek következményeként a 19. században a festők a céhes társadalom elitjéhez tartoztak. A reformkorban kilenc felső-magyarországi vármegye árszabásában találkozhatunk dúcokkal festett tarka, virágos vásznakkal, a festők száma az egyre inkább regionális központtá váló kamarai mezővárosban, Miskolcon is emelkedik. A miskolci festők megkülönböztettek váltófestést, mely a hozott vászon rendelésre végzett festését jelentette, illetve hetivásári festőmunkát, amikor saját vászonból dolgoztak, s a 1 HOM HTD, 53.3042.1.