A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Gyulai Éva: Árpád-házi Szent Erzsébet és Sziléziai Szent Hedvig kultusza a késő középkori Szepességben

rének még alig 30 éves felesége, aki maga is fejedelmi házból, ráadásul Szent Erzsébet rokonságából való, akkor az a ragyogó eleganciával megfestett ifjú fejedelemnö, amint egy koldust istápol; oldalán férjével, István nádorral, fél ország birtokosával, akit kortársai a déli vidékektől egészen Bécsig és Boroszlóig sok helyen ismertek. A lőcsei oltáron a szárnyakra festett férfiszentek okozzák az igazi meglepetést, hiszen sienai Szent Bernardin és Szent Elek, az arnótfalvi szenthez, Rókushoz hasonlóan „új szentek", kevéssé ismertek, dacára, hogy Alexius nem az újabb középkori szentek közül való. A klasszikus Rómában élt Szent Elek vagy Alexius a 16. századi magyar nyelvű kódexirodalomban is megjelenik, regénybe illő története, mely szerint a gazdag római ifjú hosszú utazása és kalandjai után szülei római háza, illetve egy templom lépcsői alatt élt évtizedekig kegyelemkenyéren, sokak számára ismert lehetett. Legendája már a 11. századtól terjedt, s a 12-13. században a népszerű olvasmányok közé tartozott, új „szegénységideált" terjesztve: az önkéntes szegénységét.

96 Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Szent Elek kultuszát Közép-Európában a térség „házi szentje", Adalbert propagálta, miután az aventinusi Szent Bonifác-Elek bencés kolostorban élt Rómában, s visszatérve Közép-Európába, hazájában, a csehországi Bevnóban megalapította a Szent Bonifác-Elek rendházat. Szent Elek közép-európai tiszteletére egyébként jellemző, hogy a Teschenhez közeli Oppelni Hercegség hasonló nevü központjában, és a főesperesség székhelyén, Oppelnben, a 15. század elején ispotályt alapítottak Szent Elek nevére. Eleket Lőcsén zarándokruhában, ismert attribútumával, (a római Aventinón ma is látható) lépcsővel ábrázolják, ahogy a ferencesnek készült Tihanyi Kódex (1530 k.) írja: ,^zegénöknek ruhájába öltözék, és Asszonunk Máriának egyházának gádorába az több szegénök közé lei'le".

97 A szárnyak első tábláján Szent Bernardin jelenik meg, akinek kanonizációs bulláján még szinte „meg sem száradt a tinta", hiszen a ferences szerzetest 1450-ben, hat évvel halála után avatták szentté. Túl azon, hogy Szent Elek és Bernardin szintén a pestis elleni védőszentek, hasonlóan az arnótfalvi oltár két szentjéhez (Rókus és Sebestyén), a sienai szent alakja további képzetekre ragadja a szemlélőt. Itt nem kánon szerint megfestett, idealizált szentet, hanem egy 15. századi ferences szerzetest látunk, aki szenvedélyesen prédikál a templomban, de még inkább a templomon kívül. Ilyennel a kor embere is találkozhatott, és találkozott is. Egy emberöltővel korábban Közép-Európát járta egy hasonló ferences, Kapisztrán János, aki legemlékezetesebb és leggyújtóbb prédikációt éppen Szilézia központjában, Boroszlóban tartotta 1453-1455 között, majd Magyarországon, Nándorfehérváron működött, s a 15. század második felében kultusza jó úton haladt, hogy újabb közép-európai szent váljék belőle. 0 volt az alapítója a boroszlói Bernardintemplomnak is. Szapolyai Istvánnak sziléziai kormányzósága alatt mindenképpen meg kellett ismernie a boroszlói templomot és a sienai ferences szent kultuszát, s találkoznia kellett a Kapisztrán-hagyománnyal is, hiszen csupán húsz évvel Kapisztrán - néhány tekintetben hírhedt - működése után élt és kormányzott Sziléziában. A Hunyadiak familiárisaiként pedig feltétlenül élő tradícióként ismerhette (és ápolhatta) Kapisztrán János emlékét. Egyébként Hedvig családja is támogatta a ferenceseket, apja, II. Pfemiszlaw 1470 körül (vagyis a leánya születéséhez igen közeli időpontban) telepítette le a bernardi96 Jónás 1986. 129-130. 97 Nyclvcmlcktár 15. 268.