A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Bodnár Mónika: Serényiek a népi emlékezetben régen és ma (Történetek és azok történeti, kultúrtörténeti háttere)

tételéről beszélt, úgynevezett repülő gátakkal tervezte azt, persze csak teherszállításra és Bánréve lett volna a végállomása a kis teherhajónak. Midőn aztán mindkét helyen megválasztották, a besztercebányai mandátumot tartotta meg. Ekkor a miskolci választók csalódását az ottani lapban egy humoros versben írták meg, melynek ez volt a refrénje: „Nincs miniszter, nincsen hajó, pocsolya marad a Sajó. " Mire ő kijelentette, hogy „ de igenis lesz a Sajón hajójárat. " Lett volna is, de jött a világháború és utána pedig a nagy katasztrófa, mely agyongyötört hazánkon végigsodort és ekkor O is menekülni volt kénytelen, s hónapokig tartó távollét után testben, lélekben teljesen megrendülve, összetörve jött haza. A köztünk töltött néhány hét már csak lassú haldoklása volt fizikumának, a javulás minden reménye nélkül. Kastélya verandájáról látta a trianoni határt, s mindannyiszor szomorúan felsóhajtott ezekkel a szavakkal: „Nem lehet azt majd túlélni, hogy az ország Bánrévénél kezdődjön és végződjön! " De sajnos, még le sem zajlott a háború, midőn áldásos életének 53-ik évében, 1919. október 14-én bekövetkezett korai halála. A putnoki közönség hálás kegyelete szép művészi kivitelű szobrot állítatott az emlékére a piac főterén, melyet annakidején a hősi emlékművel egyidejűleg leplezitek le országos ünnepség keretében. Kegyelmes urunk utolsó kívánsága volt a temető rendezése, körülkerítése, sőt a tervet már el is készíttette, de sajnos ennek keresztülvitele anyagiak hiányában még késik, pedig 0 már harmadik évtizede ott pihen álmodva nemzetének egy szebb-jobb jövőjéről. Végül pedig befejezésként egyik kedvenc mondását idézve: „Aki a búcsúzást kitalálta, az a szeretetet nem ismerte soha. " Ígérjük, hogy mi nem is akarunk az emlékétől búcsút venni, s így kegyeletből ennek a cikknek minden sorát egy-egy szál piros muskátliként, — mint soha el nem hervadó összekötő virágfüzért szenteljük az O emlékének. 13. Béla, aki nem lett miskolci országgyűlési képviselő A Serényi családot Putnokon letelepítő Lászlónak (1815-1893) három fia és három lánya volt. Közülük a legfiatalabb, Béla (1866-1919) örökölte Putnokot. Béla aktív résztvevője volt kora politikai életének, több kormányzatban miniszteri posztot is betöltött. Az 1910-es országgyűlési választások alkalmával a Nemzeti Munkapárt képviseletében a miskolciak és a besztercebányaiak is felkérték őt a jelöltségre. A miniszter mindkét jelölést elfogadta. Miskolci programbeszédében többek között a föld termőképességének emeléséről, valamint a Sajó folyó hajózhatóvá tételéről beszélt. Az egész választási kampány híven megelevenedik előttünk a korabeli sajtót olvasva. Béla mindkét jelöltséget megnyerte. Ám ezt követően a kettő közül választania kellett, s ő a besztercebányai mandátumot tartotta meg. Ez a történet a fentebbi idézetből és az országgyűlési almanachokból is ismert. Ám hogy a miskolci választók miként élték meg a csalódást, hogy nem ő lett a képviselőjük, arra utal az a tréfás, korabeli ellenzéki lapban megjelent versike, melyet a putnoki helytörténeti kutatók oly gyakran idéznek, s melynek refrénje így hangzik: ,JNincs miniszter, nincsen hajó, pocsolya marad a Sajó.'"