A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

döntő többsége a származási helyéhez közeli vármegyében töltötte tanulóéveit. Vélhetően a származási helyükhöz viszonylag közeli asztalosközpont felkeresésében anyagi szempontok is közrejátszottak. Csak nagyon ritkán jutottak el dunántúli, vagy külföldi legények a városba. Az asztalosipar történetének vizsgálatakor rendkívüli fontosságú a termékek meghatározása, a termelés sajátosságainak, egyedi vonásainak körülhatárolása. Ez azonban meglehetősen nehéz feladat, mert a közgyűjteményekben található bútorokról csak ritkán jegyezték fel készítési helyüket, a gyártójukat. A céhek iratanyagaiban felbukkanó adatok és a korabeli vagyonleltárak sem teszik lehetővé a pontos, egyértelmű azonosítást. 1799-ben a miskolci céhszabályzat - mint erre már utaltunk - sakktábla és „négyfele nyíló" almárium készítését írta elő a remeklőnek, valamint egy mintarajz készítését. A céh a 19. századtól megelégedett csupán egyetlen bútor és egy mintarajz elkészítésével. Az asztaloscéh 1855-ig vezetett jegyzőkönyvének bejegyzései szerint 55 év alatt 153-an lettek a miskolci asztaloscéh tagjai, akik közül 44 volt vidéki mester (Landmaister). A céh 1823-ig terjedő történelme során az 57 mester közül mindössze 20 remekelt. A landmaistereknek nem kellett remekelni. Egy legény úgy vált mesterré, hogy feleségül vette egykori mestere özvegyét. Nem kellett remekelni azoknak, akik királyi városban tanulták a mesterségüket, és akik már céhes mesterek voltak valahol és Miskolcra települtek. A miskolci céh csak 1811-ben hozott határozatot arról is, hogy a királyi városokban tanult legényeknek is remekelni kell. Összességében tehát 1823-ig 37 esetben tettek kivételt a remeklés alól, és a mesterré váló személyeknek reniekmegváltást is kellett fizetni. A remeklésre kijelölt iparosoknak rajzot és bútort kellett készíteni. Egyetlen kivételtől eltekintve a kötelező rajzfeladat valamilyen ókori (Dórisi, corinthisi, toskanis, jónis) oszloprajz elkészítése volt. Csak Szombathy Sámuelnek kellett 1812-ben „szoba és abban levő mobiliák" rajzát elkészíteni. A mesterremek bútorokról csak ritkán találunk konkrét leírást a jegyzőkönyvekben. így „3 fiókos almárium rakott munkával" (1801), „Architektúrával készült sekreter" (1809), „Rohl Kaszni" (1810), „Gharderob Kaszni" (1811), „4 fiókos Kaszni aufsatzal" (1813), „pohárszék" (1817), „Gharde roub Kaszni" (1821) szerepel a forrásokban. 1823-tól az országos céhszabályzat életbe lépése után mindenkinek kötelező lett volna a remekkészítés. Azonban az 1823-1855 közötti időszakban beálló 96 új mester közül mégis csak 72 iparos remekelt. A rajzfeladat továbbra is valamilyen antik oszloprajz elkészítése volt. Úgy tűnik, hogy a mesterek rajztudásával nem lehetett a céh elöljárósága elégedett, mert 1828-tól Bökönyi Lajos „bécsi rajzprofesszor"-nak titulált személyt, mint rajztanárt alkalmazták évi 50 forintos fizetség ellenében. 1823 után jelentősen szélesedett a vizsgadarab bútorok skálája. A források tudósításai szerint „Schreib Kaszni" (1824), „sekreter" (1824), „rohl Kaszni" (1825), „Gharde roub Kaszni" (1831), „Ruha tartó sekreter" (1836), „Kis Kaszni" (1838), „Frantzia Kihúzó asztal" (1839), „Gömbölyű frantia kihúzó asztal" (1843), „Frantzia kihúzó asztal" (1846), „író asztal faragással" (1850), „Két ágy" (1851), „4 fiókos író komót" (1851), „ülve és állva íróasztal" (1854), „ánglus kihúzó asztal gömbölyűre" (1851), „szabadon álló almárium" (1851), „ajtó pádimentummal" (1853) képezte a remeklés tárgyát. A régi hagyományok szerint a landmaistereknek továbbra sem kellett remekelni, de legényt sem tarthattak. Az 18231855 közötti iparosok közül különböző okok miatt még 15-en mentesültek a remeklés alól. Egy iparos katonaviselt volt és édesapja nagyon beteg. Ezért tettek kivételt vele. 1848-ban Rajk Ferenc apja jogán lett céhmester. 1855-ben 2 mestert a Helytartótanács BodóS., 1975.544. 96