A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

TOMKA Gábor: Közép és kora újkori településrészlet Mohi mezőváros belterületének peremén (Jelentés az M-30-as autóút 41. számú lelőhelye I. és IV. munkahelyének régészeti feltárásáról)

1980, 388, 36. tábla 9-10), 1664 előtti leletegyüttesben, együtt „korábbi" típusokkal. Budán a „kései" típust a 17. század második felére datálják (Gerelyes 1991, 46). Hódmezővásárhelyen 1688 utáni leletben fordul elő (Gál 1985, 98, VII. tábla 1.) Datálásunk harmadik fogódzója jobb híján argumentum e silentio: nem került elő írókázott díszű kerámia töredéke. E kerámiatípus datálása sem megoldott, de általában a 16-17. század fordulójától feltételezik elterjedését (Vida 1994, 15-16). Összességében jelenlegi ismereteink szerint a létesítmény pusztulásának datálása a 16. század közepe és a 17. század eleje között tűnik valószínűnek, ezen belül a századforduló körüli hadi események történeti oldalról támogathatják a régészeti keltezést. Középkori és kora újkori kertek Az Árpád-kori faluásatások gyakori objektumai a területeket határoló, hosszanti (Méri 1962, 216), valamint a körárkok (Kovalovszki 1975, 207-208, Laszlovszky 1982, 281-285). Az Árpád-kori karámok szerkezetének rekonstrukciójára néprajzi párhuzam alapján tettek kísérletet (Szabó L. 1975, 85-86). A késő középkori falvak árkos határolásait a növekvő számú írásos forrás ellenére régészeti módszerrel még alig kutatták, vagy közlésükre eleddig még nem került sor. Egy beltelek kerített részeinek régészeti maradványait közlik Lászlófalva-Szentkirályról (Pálóczi-Horváth 1988-89, 77, 80). Régészeti ismereteink hiányosságainak oka egyrészt az lehet, hogy a beltelkeket nemcsak árokkal és garádjával (Szabó L. 1975, 86), hanem egyéb - régészetileg nem megfigyelhető - kerítési módszerekkel is körbevehettek, másrészt a feltárás körülményei gyakran nem teszik lehetővé a lakóépület tágabb környezetének kutatását. A kertek, azaz elkerített, körülárkolt, feltehetően sánccal vagy kerítéssel körbevett földdarabok nyilvánvalóan elkülönített, védett területek voltak. E lehatárolások azonban, a „védművek" gyengesége miatt a rossz szándékú betolakodónak komolyabb akadályt nem jelenthettek, legfeljebb a behatolás tilalmát jelezhették. Arra viszont kétségtelenül alkalmasak voltak a határolások, hogy a kóborló és vad állatokat távol tartsák a kert értékeitől. A középkori és az újkori kerteket az írott források gyakran funkciójuk szerint jelölik meg. A kertek egy részében különféle, a szántóföldön termelt növényeknél értékesebbnek tartott növényi kultúrákat neveltek. E növények vagy termőre fordulásukhoz szükséges hosszú idő miatt (gyümölcsösök), a gondozásukra fordított többletmunka miatt (pl.: zöldséges- és szőlőskertek), illetve speciális felhasználhatóságuk miatt (vászonalapanyagok, fűszer- és gyógynövények) érdemelhették meg a körülkerítésben is megnyilvánuló gondoskodást. A veteményes- és káposztáskertek (hortus olerum, caulium) a jobbágytelkek tartozékai, gyakran az udvarhoz csatlakoznak (pl.: Major 1960, 43), de attól térben el is különülhetnek (Szabó I. 1969, 45). Különösen a káposztáskertek kerülhettek távolabb a fundustól, mert e növénynek nedves talajra van szüksége (Szabó I. 1969, 46). A kertekben középkori adatok szerint sáfrányt, tököt, sárgadinnyét, hagymát, ledneket illetve gyümölcsöt is termesztettek (Szabó I. 1969, 46-47). Természetesen a kertekben számolhatunk olyan későbbi adatokból jól ismert növényi kultúrákkal is, mint a köles, a len és a kender. A szérűskertek (horreum, hortus horreorum) (Hojfmann 1959, 202) a gabona tárolásának és a szemnyerésnek (elsősorban nyomtatás, ill. cséplés) voltak a színterei, s e tevékenységek néha a telkek sorában (Szabó I. 1969, 155), néha elkülönülve a gazdasági udvartól, a települést övező gyűrűben is helyet kaphattak (Szabó I. 1969, 49). A szérűskertek, valamint a pajtás- ill. csűröskertek időszakos munkahelyként, tárolóhelyként szolgáltak (Tálasi 1972, 75). A felhalmozott készletek miatt a szérűskertek biztonságos elhatárolása kiemelkedő fontosságú lehetett. Ha a nyomtatás helyének ledöngölt földjét 427