A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

B.KOVÁCS István: Gondolatok Gömör vármegye kialakulásáról

pest. Óhatatlanul figyelembe kell itt venni Könyves Kálmán azon döntését, amellyel megszüntette a legalábbis a 11. század közepétől létező dukátusi rendszert. A trónörökös herceg uralta autonóm területek a leginkább elfogadott szakmai vélekedések szerint az ország északi és keleti részein feküdtek, mintegy karéj szerűen övezve az ország központi területeit. Két központjaként Nyitrát'és Bihart szokás emlegetni. Általában az ország területének harmadát szokás a dukátushoz számítani. Felfigyelt a kutatás arra is, hogy az államszervezés során az egyházi és világi igazgatás (területileg is) mennyire összefonódott. A világi szervezés alapjául szolgáló vármegyék egy-egy püspökség határain belül lokalizálhatok. Sőt, annak felvetése sem teljesen indokolatlan, hogy kezdetben a világi és egyházi igazgatás határai gyakorlatilag egybeestek. Hatalmas kiterjedése miatt az inkább tán tartomány jelzővel illethető korai vármegyék határa egyben egy-egy püspöki egyházmegye igazgatási kereteit is kijelölte. A Szent István által alapított püspökségek számát általában 10-re szokás tenni. Ha már most azt vesszük figyelembe, hogy utóbb az esztergomi érsekség, illetve az egri és bihari püspökség fennhatósága alá tartoznak a dukátusinak tartott területek, akkor a harmadrésznyi arány még kevésbé tűnik véletlennek. Az egyes tartományok és egyházmegyék közti határ nyilvánvalóan igazodott a földrajzi adottságokhoz. Az esztergomi érseki és az egri püspöki megye közti határ a Dunatáj és Tiszavidék (a későbbi tájszemlélet szerint a Dunáninnen és a Tiszáninnen) közötti választóvonal. Területünkön ez a határ a Zagyva és Sajó vízgyűjtője, illetve folyása mentén húzható meg. A folyók felső folyásánál a vízgyűjtő volt a meghatározó (a Sajó esetében a forrástól a Csetnek-torkolatig terjedő folyószakasz), míg a lapályosabb részeken a főmeder (a Sajónál a Murány- és Rima-torkolat közti rész). 1107-ben, Könyves Kálmán már hivatkozott döntésével a trónörökös herceg (Úr) irányította területek különállását megszüntette. Ennek lehetett a következménye a volt dukátusi területeken a világi és egyházi igazgatás részbeni átszervezése, s ennek keretében korábbi honti és borsodi területekből az önálló Gömör vármegye és vele párhuzamosan a gömöri főesperesség megalapítása. Az eddig elmondottakat kiegészítendő, hadd utaljak még az egri püspöki megye egyes főesperességei és az Esztergom alá rendelt gömöri főesperesség tizednegyedes plébániái közötti kapcsolatra. 1332-1335 között a pápai tizedszedők az alábbi plébániákat sorolták a borsodi főesperesség arlói alesperességébe: Arló, Bolyok és Várkony a Hangony mentén, Velezd és (sajó)Németi a Sajó völgyében, Dédes, (bán)Horvát, Uppony, Csernely, (nagy)Visnyó, (bükk)Szentmárton, (szilvás)Várad, Bél a Bükkben és annak északi előterében, a Bükkalján. Ez összesen 13 egyház, ami összevetve a vele egy egyházmegyébe tartozó alsó- és felső-borsodi alesperesség plébániáinak számával (43, illetve 36) legalábbis meglepően kevés - alig harmada! Ha viszont ezeket kiegészítjük a közvetlen szomszédságban található azon tizednegyedes gömöri egyházakkal, amelyekről fentebb azt feltételeztük, hogy még Borsod területén létesültek és csak utóbb kerültek a gömöri esperesség keretei közé, eredetileg jóval többre tehető az arlói alesperesség plébániáinak a száma. Hozzátehetjük mindehhez, hogy (sajó)Németi 1286-ban a gömöri főesperességhez számít, utóbb azonban újfent csak az arlói alesperesség része. A hovatartozással kapcsolatos ingadozásokra egyéb példák is felhozhatók a borsod-gömöri (egyház)megyei határ ezen szakaszán. A Gortva és Macskás menti tizednegyedes plébániák a gömöri főesperesség megszervezése előtt talán a patai főesperességhez tartoztak, míg a Cselényerdőtől keletre fekvő plébániák vélhetően a borsodi főesperesség felsőborsodi alesperességének a részét képezhették. Az a tény, hogy a későbbi Szepes vármegye egyházi igazgatási szempontból szintén Esztergomhoz került, azt sejtetheti, hogy a táj (legalábbis részbeni) betelepítése, a 494