A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)
TAKÁCS Péter–UDVARI István: A „föld népének” élete a Nagykaposi járásban Mária Terézia úrbérrendezésekor
Az „egy mezejű" Ptruxa és a már bemutatott 9 curiális helységen kívül fennmaradt még 24 jobbágytelepülés vallomása. A 24 település alapjellemzője, hogy egyiknek sincs sem urbáriuma, sem contractus szerint nem szolgálnak. Mindenütt „emlékezetük előtti időktől", „régi szokás szerint", „bevett szokás szerint" robotolnak, 20 s pénzjáradékot - Nagykapost kivéve - sehol nem fizetnek uraiknak. Ugyancsak meghatározó jellemzőnek tekinthetjük, hogy e 24 községben még magasabb az örökös jobbágyok aránya, mint a curiális helységekben. Néhány szabad menetelű jobbágy csak Nagy- és Kiskapos, Kelecsény és Viszoka községben élt. A 24 községből 5 településen - Bés, Csicser, Iske, Palóc és Vaján - művelik három nyomásban a határt a lakók, a többi 19-ben csak kétnyomásos határhasználati formát gyakorolnak. A szántóföldek csak négy marhával voltak szanthatóak, bár Mocsár lakói arra panaszkodtak, hogy a négy ökör is kevés az eke elé. Ok többnyire hat ökörrel szántottak. A földek minőségére nem panaszkodtak ugyan a lakosok, de több helyen említették, hogy trágyázniuk is kell szántóikat, mert másként keveset terem, avagy a búzát nem termi meg. A trágyázás szükségességét említették Bés, Botfalva, Bozos, Csicser, Darma, Ór, Iske, Palóc, Sislóc, Tarnóc, Vaján úrbéresei. Alighanem e településeken is „fektetéssel", az állatok deleltetésével, a szántókon történő éjszakáztatásával trágyáztak, bár e falvak többségében úgy vallottak a lakosok, hogy földjeiket „állandóra bírják", tehát nem divatozott az évenkénti újraosztás. így hát módjuk volt a fejős tehenek alatt, a telelő marhák, vagy otthon éjszakázó igás barmok trágyáját ki is hordani a földekre. Búzát és rozsot az úrbéres falvak mindegyikében termeltek. Trágyázni azonban többnyire búza alá trágyáztak. Számos községben vetettek „kétszerest" vagy „abajdóc életet", a búza és rozs keverékét. Kétszerest rendszeresen termeltek Bajánházán, Bátfán, Bésen, Botfalván, Bozoson, Csicseren, Dobóruszkán, Gálócson, Kelecsényben, Mocsárban, Palágyon, Palágykomorócon, Palócon és Viszokán. Árpát és zabot is termeltek néhol, sőt egy-két helyen kukoricát is, de ezekről csak úgy szólnak, mint amely terményféléből kötelesek kiadni a kilencedet. Kilenced adására viszont kevés helyen kényszerítették az urak úrbéres alattvalóikat. Inkább robotot követeltek a hagyományos úrbéres falvakban is, de azt fölöttébb nagy mennyiségben. Szántó-vető foglalkozásuk jellemzőiről annyit tudunk még, hogy Bátfán, Budaházán és Palágykomorócon vetés alá háromszor szántottak a lakosok. Ugaroltak, keverő szántást végeztek, majd vetés alá frissen szántottak. Kendert szinte mindenütt termeltek, mert fontosnak találták, hogy haszonvételeik között megemlítsék a kenderáztatók létét, még akkor is, ha saját határukban nem volt kenderáztatásra alkalmas víz. Ilyenkor a szomszédos határokban áztatták a kendert. Szolgáltatásaik között is rendszeresen szerepelt a zsák adásának kötelezettsége, vagy a földesúr kenderéből kötelezően font 1-2-3 darab, vagy „font" fonal. A szántó-vető foglalatosság elengedhetetlen feltétele volt az igaerő. Sorra vallják a lakosok, hogy ökörrel szántanak, tehát lovat keveset tartottak, vagy csak olyan gazdák, akik szántó-vető foglalatosságuk mellett fuvaroztak is. Ezért fordulhatott elő, hogy tavaszi kalászosaik között a legritkábban említették a zabot. Ökörből viszont, ha egyedül akart boldogulni az úrbéres háztartás, legalább négyre, ha nem hatra volt szükség. 20 Az I— II— III. kérdésre adott válaszokban fogalmazódnak meg e jellemzők. Jellemző egyébként, hogy a járás 34 településének iratanyagához mindössze 2 záloglevelet csatoltak mellékletként az úrbérrendező biztosok. A „Contractus"- és „urbárium"-nélküliség elsődleges oka, hogy sem az úrbérrendezéskor, sem azt megelőzően nem voltak a térségben uradalmak, kincstári birtokok, és az egyházi szervezetek sem birtokoltak olyan mennyiségű szolgálónépet, hogy érdemes lett volna külön adminisztrációs költségekkel terhelni a bevételeket. 72
