A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

TAKÁCS Péter–UDVARI István: A „föld népének” élete a Nagykaposi járásban Mária Terézia úrbérrendezésekor

zöket maguknak faragtak a parasztok. Kik durvábban, kik finomabban munkálva meg a fát. Maguk „eszkábálhatták össze" házaik, istállóik szerkezetét is, maguk nagyolhatták fejszével, szekercével, baltával a gerendákat, folyókat, szarufákat, áthidalókat stb. is. A folyókon, patakokon „emlegetett" fölöttébb sok malom között bizonyára nem mindenik lisztelő volt. Akadt néhány fűrészmalom is, ahol ki-ki fűrészeltethetett magának deszkát pénzért, vagy a malomba vitt fa meghatározott hányadáért, még inkább terményért, állatért, élelemért. Feltételezhető, hogy azokban a falvakban, ahol a portákon vagy a faluban lévő kutakról tesznek említést, mint alkalmas jószágitató helyekről, a gazdák maguk fűrészelte tölgyfákból készítették a „kút-bödönt", s maguk fabrikálhatták a gémet, kútostort is, mint ahogyan a vízmeréshez szükséges vödröket, itatásra szolgáló vályúkat is. A vázlatszerűen felvillantott természetföldrajzi adottságok tarkasága ellenére, a Nagykaposi járás falvainak lakói elsősorban a szántó-vető foglalkozást tekintették legfontosabb megélhetési forrásuknak. A szántóföldek a községek többségének a határában szétszórva, 1-2-3-4 pozsonyi mérő vetőmag befogadására alkalmas darabokban „hevertek" tagosítatlanul. Feltételezhető, hogy nemcsak a jobbágyok által használt szántók, hanem a földesúri majorsághoz tartozók is. Ennek több oka lehetett. Egyrészt a régi-régi ősök irtással hódíthattak maguknak szántóföldet, s ezek az irtások idővel a jobbágytelek tartozékaivá, appertinentiává váltak. Másik oka ennek a szórtságnak a földek fekvésében, árvíz, belvíz által veszélyeztetett határrészekben keresendő. Összefüggésben lehet ez a határrészek minőségének eltérő voltával is. Savanyúbb, szikesebb talajok váltakozhattak löszösebb, porhanyósabb részekkel, s a széljárás, a jégverés, a talaj menti fagyok, téli kifagyások, nyári szárazságok, aszályok másként-másként érinthettek egy-egy dűlőt, határrészt. Ez is belejátszhatott a jobbágytelkek „darabosságába". Hasonlóan a széna minősége, milyensége, fajtája okozhatta, hogy a rétek is apró darabocskákban hevertek szétszórva. Ezzel a „szórt appertinentia"-rendszerrel együtt jártak a viszonylag nagy beltelkek. Kettő-három, de előfordult négy pozsonyi mérő nagyságú beltelek is. A házhoz tartozó teleknek a „porta" részén épültek meg a házak, kamrák, ólak, színek, itt csépelte nyomtatással - búzáját, kétszeres életét, rozsát a gazda, s a téli takarmány is ide került. Természetesen a nagy telek helyt adott a „belső kerteknek", ahol megtermett a petrezselyem, káposzta, hagyma, egyéb zöldségféle, s e keitekben voltak a gyümölcsfák: alma, körte, szilva, meggy, cseresznye, dió, eper stb. Alig akadt gazda, akinek a „kaposi" járásban ne lett volna néhány tucat gyümölcsfája. Számosan szép hasznot hozó gyümölcsöst „usuáltak". A természetföldrajzi adottságok, együtt a társadalmi meghatározottsággal, a demográfiai jellemzőkkel, kényszerűen rányomták hatásukat a lakosság mindennapjaira. Ezek a kényszerek és évszakok váltakozásának ritmusában újították meg minden évben a lakosságra telepedő monotóniát. A földesúri kényszert minduntalan átlengte a paraszti és falusi lét patriarchális derűje, a munka létezéssel és évszakokkal visszatérő ritmusa. Nem volt könnyű a megélhetésért folytatott küzdelem a Nagykaposi járásban. A természet könyörtelensége mellett birkózni volt szükséges a földesúri akaratokkal, olykor szeszélyekkel. Az emberi szabad akarat és a jobbágyi kiszolgáltatottság konfliktusaival, a rendiségnek az egész életmódot átható avultságával, az adó alatti rétegek tengetésének karitatív parancsával, a felebaráti könyörületességgel, és a nemesi presztízs ekkorra avulttá váló kihívásaival. Részt kellett vállalni a vármegyei terhekből, az országos adókból, és a Nagykaposi járásban ki kellett szolgálni számolatlan robotnapokkal a földesurakat. 63