A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

BAJÁK László: Címerek a gyászszertartásokon, halotti címerek a 19. századból

A szakirodalom, talán a 17. századot kivéve,

2 keveset foglalkozott a gyászszertartásokkal, illetve a címereknek a gyászszertartáson betöltött szerepével; így a selyemre vagy papírra festett halotti címerek eredete, funkciói és típusai, illetve ezek változásai is lényegében feltáratlanok. Mindezek teljes pótlására persze ez a rövid tanulmány sem vállalkozhat, mindössze a Magyar Nemzeti Múzeum legújabbkori főosztályán őrzött tizenegy múlt századi halotti címer bemutatásával összefüggésben igyekszik vázolni a halotti címerek kialakulását és változásait. A halotti címerek történetéről A modern kori gyászszertartásokon szereplő címerek eredeti funkcióit és jelentéseit keresve elsősorban Apor Péter 1736-ban készült Metamorphosis Transylvaniae című, régi erdélyi szokásokat leíró munkájához kell fordulnunk.

3 Apor ugyan a 17. század végi erdélyi főurak szokásait kívánta bemutatni, de ezek kisebb-nagyobb eltérésekkel az egész országban és a nemesi társadalom egészében ismert, illetve a lehetőségek függvényében alkalmazott szokások voltak. „...az koporsójára mind férfiaknak, mind asszonyoknak szegeztenek tizenkét selyemmatéria, képíró által írt címereket, az holtnak címerit". A háznál, illetve a templom nélküli temetőkben történő ravatalozás céljára alkalmi fekete drapériával bevont ravatalozó színt készítettek, amelynek „ajtaja tájékán imitt-amott ... feles papiroscímer volt felrag gatv a". Az alkalmi ravataltól a temetés színhelyére tartó gyászmenet résztvevőinek „kinek-kinek érdeme szerint" égő gyertyákat és festett címereket osztottak ki. „Az embereknek, az eleiknek és az papok eleinek matériacímert adtának, az többinek papiroscímert. " Sokszor a halott fejénél vittek egy díszes, fából faragott, festett, vagy ezüstből készült halotti epitáfium-címert is. A koporsó előtt mentek az elhunytat megszemélyesítő lovasok, mégpedig rendszerint kettő. Közülük az egyik „bakacsinba öltöztetett lóra ült", komor, dísztelen fegyverzetben, kezében földig hajtott hosszú nyelű fekete zászlót tartva. A másik viszont „cifrán felöltözve, páncélban, sisakban, aranyos karddal, az páncél is vagy ezüstös vagy aranyas". Ez a lovas fölemelt aranyos zászlót tartott a kezében, amelyen „egyfelől az megholtnak az címere, másfelöl valami szép epitáphium" volt. „(A templomban) az prédikálószék is fekete posztóval bé volt vonva, azon selyemcímerek voltának; ha katolikus volt, az oltár eleit és sámolyát fekete posztóval bevonták, ott is az oltár előtt selyemcímerek voltának". Ha a temetés a templomban volt, „kivált a katolikusoknál, nagy cifra castrum doloris volt, azon sok gyertya, szimbólumok, címerek, versekkel írott charták, s abban tették az testet". Amikor azután a testet a sírba helyezték, a gyászpáncélos lovastól „ elvették az fekete zászlót és kardot, azokot esszerontották, és az sírban az koporsó mellé bevetették, az ezüstcímert az templom belső oldalára felszegezték, ágy hasonlóképpen az aranyas zászlót az templomban nyelinél fogva felfüggesztették ". 2 Garas Klára: Halotti kultusz, címerek, ravatalképek, epitáfiumok. In: Magyarországi festészet a XVII. században. Bp. 1953. 71-81. (Továbbiakban: Garas K.); Galavics Géza: Egy efemer építészeti műfaj hazai történetéhez (Batthyány József castrum dolorisa). Építés, Építészettudomány 1973. 3-4. 497-508.; GerversMolnár Vera: Sárospataki síremlékek. Művészettörténeti füzetek 14. Bp. 1983. (Továbbiakban: Gervers-M.); Bíró Vencel: Az erdélyi fejedelmek temetkezése. In: Ódon Erdély (Magyar Hírmondó) I—II. Vál.: Sas Péter Bp. 1986. I. köt. 194-203. (Továbbiakban: Bíró V.); Szabó Péter: A végtisztesség. (Mikrotörténelem) Bp. 1989. (Továbbiakban: Szabó R); Ua.: A fegyverzet szerepe a főúri gyászszertartásokon. Ars Hungarica 1986/1. 115-124.; Ua.: Uralkodói temetéseink kérdéséhez. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp. 1987. 3 Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Bev.: Kócziány László. Kriterion Bukarest, 1978. 122— 134. 164