A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - PALÁDI-KOVÁCS Attila: Favágók és más erdőjárók Dél-Gömörben

nyiak hakkolnak, a diósgyőri ölfavágók pedig hajkolnak. A kevert etnikumú Répáshután réhelés a művelet neve.

21 Kazárról (Nógrád megye) szintén a hajkolás szót említik ebben az értelemben.

22 A lékelés, lékolás az abaúji Hegyközben és a Zempléni-hegység középső részén (Mogyoróska, Erdőhorváti) használatos a fadöntés e műveletének megnevezésére.

23 Miután a dőlés oldalán széles rést, léket vágtak a törzsén, az ellenkező oldalon a nagy fűrésszel láttak munkához. Ezt ketten húzták, majd - a fűrészelést abbahagyva megint lékeltek, ha úgy látták „nincs elég húzása a fának". A fa dőlésirányának megtartását ékeléssel is biztosították. Vaséket vagy faéket vertek a fűrész mögé. A fűrészeléssel haladva időnként szünetet tartottak és az éket beljebb verték a résbe. Alul 2-3 cm-es emelés a fa koronájánál 50-70 cm-es dőlést eredményezett. Amikor a fa „megpattant", és recsegve dőlni kezdett, kiáltással figyelmeztették a közelben dolgozókat, s maguk is félreálltak. Előfordult, hogy a több méteres kerületű öreg fák kidöntése két favágónak hajnaltól kora délutánig is eltartott. A fiatalabb fák kidöntése csupán néhány órás munkát kívánt. Délre már a gallyazásukkal is végeztek. Fűrészárunak való rönköket (fenyő, bükk, tölgy) nem kellett darabolni. A télen döntött rönkökről visszamaradt nagy ágakat, „farkait" azonban „méterbe vágták" és hasították is, ha kellett. Az ölfának, hasábfának szánt törzseket a helyszínen azonnal feldarabolták. Előbb fűrésszel 100 cm-es darabokat vágtak, aztán kezdték meg a fa hasogatását. A hasogatás fejszével folyt. Ajnácskőn két-három fejsze kellett hozzá egyidejűleg. A fejsze fokát nagy dorongokkal, alkalmi fabunkóval verték. Vaséket nem használtak, legfeljebb faéket. Ajnácskő vidékén előfordult, hogy nagyon vastag fatörzset puskaporral robbantottak szét. A robbanás nem szórta darabokra a fát, csak elrepesztette.

24 Barkán bakóval (fabunkó) verték a fejsze fokát, miután belevágták a méterre szabott fába hosszanti irányban. Aztán spaldot tettek a repedésbe és hol a fejsze fokát, hol az éket ütve repesztették a fát. A repesztő eszközöket szükség szerint váltogatták és új helyre verték be. Az utolsó művelet a hasábfa, illetve a vékonyabb dorongfa, gally fa összehordása és kazlazása volt. Péterfalán, Ajnácskőn 130 cm magas rakásba hordták a méterfát. A rakás végein egy-egy erős karót vertek a földbe, az tartotta a felrakott tűzifát. Barkán a hasábfát méterbe, srámba rakták. Egy arámba (egy vonalba) esetenként 10 méter fát is beraktak. Hosszabb srám (rakás) esetén nem vertek méterenként egy-egy tartókarót a földbe, csak a srám két végén. Amikor a rakás már fél méter magas volt, kétágú foglalót tettek bele. Hosszú, egyik végén villás karó volt a foglaló, amivel a tartókarót megtámasztották.

25 A Csermosnya-völgyben az 1940-es évek elején az alábbi gyakorlat volt rögzíthető: „Megfelelő helyen, ahol a szállító szekerek könnyen mellé állhatnak, ölbe rakják a hasábfát, egy öl fa 1 méter magas, két méter hosszú farakás. Amikor egy hosszába több ölet felraknak, minden két méter közé karót tesznek, ez a szám."

26 Az öl, ölfa kifejezés az 1970-es évekig visszaszorult, s elfoglalta helyét a méter, méterfa megjelölés. Ez kisebb egység, a farakás 1 méteres szakaszait jelöli. A srám szót Szinnyei József Magyar Tájszótára nem ismeri. Srámlyuk összetételben feljegyezték a tordai sóbányászok szavaként, s hely nélkül másutt is rögzítették „ácsolatfa számára vájt kis üreg" jelentésű bá21. Mádai Gy., 1984. 64; Paládi-Kovács A., 1982. 27. 22. Balázs G., 1982.13,29. 23. Petercsák T., 1981. 52. 24. Adatközlő: Herényi B, szül. 1892. Ajnácskő. 25. Adatközlő: Lipták József. szül. 1902. Barka. 26. HerkelyK., 1941.262. 579