A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - PALÁDI-KOVÁCS Attila: Favágók és más erdőjárók Dél-Gömörben

ként változó jellegét. Az Erdőhát és a Medvesalja harmadkori üledékes dombságait ittott a vulkánosság emlékei tarkítják, s zömmel cseresek borítják. A Putnoktól Tornalylyáig húzódó Cselény kevert erdőségeinek, gazdag cserjéseinek egyenes folytatása a Gömör-Tornai karsztvidék hasonló összetételű erdővilága. Ott azonban a mészkőformák és talajok ismét más jelleget kölcsönöznek a növényvilágnak. Rozsnyó után a Csermosnya-patak völgyén fölfelé haladva Dernőnél elfogy a tölgy. Túlsúlyban van a bükk, sőt Lucska és Barka határában már a fenyő is nagy területet borít.

7 Az erdők jellegétől, összetételétől, fanemeitől függően tájanként változó a hasznosítás lehetősége és iránya is. A dél-gömöri erdők döntően keményfát kínálnak hasznosításra. Alkalmas épületfa, bányafa, vasúti talpfa, szerszámfa és tűzifa került ki ezekből az erdőkből, a tulajdonosok nem kis hasznára. A fa kitermelése sok falusi szegényembernek a megélhetés fő forrását jelentette. Kiegészítő jövedelmet nyújtott a közép- és kisbirtokos parasztságnak is. Az ölfa és rönkfa, s az erdőn kifaragott szerfa szállítása révén még a módosabb gazdaréteg is növelte pénzbevételeit. A dél-gömöri erdők kitermelésében, sokoldalú hasznosításában így, vagy úgy, de a helyi társadalom minden rétege érdekelve volt. A fakitermelés rendje: A favágás, az erdőrészek kitermelésének rendje keveset változott az idők során. Megkülönböztették az alábbi módokat: a) tarvágás, helyi megnevezéssel „tallóra vágás", b) szálalás, c) ritkítás. A századforduló óta lassacskán megváltozott ezek alkalmazásának aránya. Barkán az 1920-as évekig többnyire csak „tallóra vágták" az erdőket. Fülekpilisen az úrbéri erdőkben egyedüli forma volt a tarvágás a század elején. Itt és a közeli helységekben (Ajnácskő, Péterfalva) a felosztott, vágásra kimért erdőrészeket lénia néven ismerik. Darnyán az 1930-as években szintén léniának nevezték a közbirtokossági erdő fakitermelésre felosztott darabjait.

8 Miután a fát kitermelték, megváltozott a letarolt erdőrész neve, s többnyire vágásnak nevezték. A vágásokat 5-6 évig nem legeltették, mert az volt a cél, hogy az erdő mielőbb újrasarjadjon. Amennyiben a kivágott erdőterületet művelni kívánták, s a tőkéket, gyökereket kiirtották a földből, óriásnak nevezték a megtisztított darabot. Szálaiásnak nevezik a régi, öreg erdők egyes - előzetesen megjelölt - fáinak kitermelését. Paraszti erdőkben is kivágták az elszáradt, beteg és a szél által kidöntött szálakat. Urasági és állami erdőkben a kerülő (erdőőr) „jegyezte ki" a kivágásra ítélt fákat. Ritkításhoz nem kellett jegyzés. Ez a művelet a 15-20 éves erdők ritkításával jár és a megmaradó faállomány jobb növekedését szolgálja. Elvben a csenevész, görbe, haszontalan fákat vágják ki, s a jól növekvő, egyenes fákat hagyják meg. Ezt az elvet be is tartották, amikor saját erdeikben végeztek ritkítást a közbirtokossági tagok. Nagyobb erdőbirtokosok kiadták a ritkítást részes munkásoknak, akik nem mindig tartották magukat szigorúan az általános elvhez. A ritkításra vállalkozó favágók a kitermelt famennyiség felét vagy harmadát kapták meg munkájuk fejében, attól függően, ki vállalta a fuvart. Pénzt csak akkor láttak belőle, ha a nekik jutó fát eladták. Fülekpilisi favágók az Ipoly völgyének erdőkben szűkölködő magyar falvait keresték fel ajánlatukkal. Rapp, Galsa, Miksi, Terbeléd, Ipolynyitra kertészkedő földművesei rendszeres vevőik voltak. Maguk mentek szekérrel, fogattal a pilisi erdőkbe, hogy hazaszállítsák a fát. Egy „méter" tűzifáért az 1920-30-as években egy zsák búzát lehetett venni. A ritkítással nyert tűzifát a favágók nem darabolták fel, csak gallyazták. így az 5-6 méteres, fiatal szálak rakodása, szállítása kevesebb munkát kívánt.

9 7. HerkelyK., 1941.261. 8. HerkelyK., 1941.259. 9. Adatközlő: Megyesi József, szül. 1909. Fülekpilis. 574