A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - PALÁDI-KOVÁCS Attila: Favágók és más erdőjárók Dél-Gömörben

Erdei faragók: A dél-gömöri erdőkből nagy tömegű bányafa és vasúti talpfa került ki az elmúlt száz esztendő alatt. Bányacsillék, keskenyvágányú vasutak részére megfelelt a fenyő, s a rövid talpfa is, de a közforgalmú vasutakhoz mindenkor tölgyfából készült slipperX használtak. Ajnácskő, Péterfala vidékén a vasúti talpfák kifaragását 3 fős partikban végezték.

41 Egyikük fejszézte, azaz fejszével „oldalazta", a másik kettő pedig bárddal simára, méretre faragta a talpfát. A bárd kb. 50 cm hosszú nyelét két kézzel markolták, mert a 2-3 kg súlyú szerszámot nem sokáig lehet egy kézzel emelgetni. Két kézzel emelve is nagyon igénybe vette a faragók, ácsok csuklóját. Az 1920-as években még rendszeres munkaalkalom volt ezen a vidéken a slipperfaragás. Főleg ácsok és bárddal rendelkező falusi szegényemberek jövedelmi forrása volt ez az erdei munka. Szilice környékén 1920-1927 közötti években a gazdák, a középparaszti réteghez tartozó parasztok is eljártak telente talpfát faragni az erdőre. Évekig folyt ez a munka az Andrássy uradalom egyik erdőségében a község Kövespart nevű határrészen, ahol 20 fokos hidegben is naponta kijártak a szilicei faragók. Kimerítő munka volt, ráadásul reggel és este is 10 km-t kellett gyalogolniuk a nagy hóban. Csizmában jártak, hótalpat nem használtak. Felváltva törték a havat a sor elején. Időnként más falu határába is elszegődtek. Vállaltak slipper-faragást Jablonca község Mély láb nevű erdejében az 1920as évek végén. Ott kolyibát építettek maguknak és abban laktak hétfőtől szombatig. Szombat estére hazamentek és két éjszakát otthon töltöttek. A slipperfaragás ugyanúgy téli idénymunka volt, mint az ölfavágás. Októbertől az őszi szántás és vetés befejezésétől foglalkoztak vele május derekáig, a kaszálásig. A szilicei favágók éveken át hatan dolgoztak együtt egy-egy partiban. Később párokra szakadtak, mert úgy jobban tudtak keresni. A talpfát darabszámra fizette a megbízó és a pénzen egyenlően osztoztak, akár hatan, akár ketten dolgoztak össze. Az 1920-as évek végén 5 korona volt egy vasúti talpfa kifaragásának a munkadíja. Naponta 10 talpfát tudtak kifaragni fejenként, ha „vakulástól vakulásig" dolgoztak. Hajnali 3 órakor indultak el otthonról! A talpfafaragók tehát kb. 50 koronát tudtak keresni naponta. Akkoriban ennyit keresett az a fuvaros is, aki két lovával dolgozott. Elég jó keresetnek számított az 50 korona, az árak felől közelítve is. Akkoriban 1 koronáért mérték Gömörben a „féldecit". Hideg téli időben a munkahelyen is nagy tüzeket raktak. A tűz két oldalán egy-egy pár tudott dolgozni, s felváltva rakták rá a forgácsot. Két rönköt keresztbe tettek, s rájuk fektették a slippernek való tölgyet. Amikor azt akarták, hogy kicsit magasabban feküdjön a talpfa, s ne kelljen nagyon görnyedniök, gadnárt faragtak alá. Fűtötték magukat pálinkával is. Zsebre tett lapos üvegben vitték magukkal a rumot, a snapszot. A faragók bőrcsizmában jártak. Meleg flanel kapcát csavartak a lábukra. Fejükön báránybéléses sapkát viseltek. Foltozott, kopott ujjasban (nagyujjas) dolgoztak. Csizmanadrághoz hasonló szabású, erős anyagból varrt struks nadrág volt a lábravalójuk. Élelmüket a hátukon vitték hátizsákban vagy négylábú tarisznyában. Ilyen hátitarisznyát az 1920-as években már csak azok hordtak, akik nem jártak a háborúban, s ezért hátizsákjuk sem volt. Szeredán az asszonyok meglátogatták az erdei faragókat és vittek nekik főtt ételt. Hét közben a férfiak maguk is főztek, de legtöbbször csak szalonnát pirítottak nyárson. A kolyibát slipperfából építették, vastag réteg forgácsot terítettek rá. Pontosan a kunyhó közepén volt a tűzhely, s körülötte vackokon feküdtek a faragók mind a hatan. Nagyujjasban, lábravalóban voltak, rongypokróccal, gubával takaróztak. A tűzhely fölött, a kör alaprajzú kunyhó tetején lyukat hagytak, ott távozott a füst. A kolyiba bejá41. Adatközlő: Herényi Béla, szül. 1892. Ajnácskő. 583