A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - GODA Gertrúd: Mándoki bács – Dési Huber István ismeretlen rajza

Az állapotszerű nyugalmat a konstruktivizmus tapasztalatainak átmentésével, a feszültséget az expresszív jegyekkel éri el, s e kettősség egy Dési Hubernál is ritka dinamizmust eredményez ezen a művön belül. A homlok ráncainak megfogalmazása a „Viharmadarak" zaklatottságát idézi, csakúgy, mint a szemöldökök, vagy az arc belső részletrajzai. A fej tisztán leolvasható plasztikus formáit bravúros aszimmetriával sikerül érzékeltetnie. A mozgalmasságot fokozza a kabát lendületes, tiszta vonalvezetése, s az így nyert egységes foltok a figyelmet visszaterelik a beszédes szemekre. Minden formai jegynél fontosabb a műből áradó közvetlen és feltétel nélküli tisztelet, tisztesség. Mándokin keresztül Dési Huber azt az embert ismerteti meg velünk, akivel rokonszenvezünk, mert benne az élet emberszépítő erejét ismerjük fel. „Érzelmessége mellett is erősen intellektuális alkat - írja Désiről Oelmacher Anna és így folytatja — tudatának nagy szerep jutott művészetében". Ekkorra már túljutott a mindenáron agitatív hatásra törekvő típusábrázolási szándékán, s anélkül, hogy erre törekedne, - az intellektuális alkat állandó kontrolijától felszabadulva — átadta magát az alkotás mámorának. E művén keresztül sikerül olyan művész típusábrázolási nagyságát megközelítenie, mint Rembrandt, akiről Végvári Lajos, A képzőművészet és annak válsága a XX. sz. művészetében c. cikkében így ír: „Megteremteni az egyénnek a típusban való kiteljesülését" (Művészeti Ért. 64. 2.). A magyar művészetben a század első felében a típusteremtés válsága még nem uralkodott el, Dési példaképeinél; Derkovitsnál, Nagy Istvánnál, Egrynél különösen szép példáját találhatjuk a dolgozó ember művészeten keresztüli társadalmi megbecsültetésének. A bátorligeti szénrajzokból egy egész sorozat szerepelt az 1938-as Ernst Múzeumban Barcsay Jenővel és Székessy Zoltánnal közösen megrendezett kiállításon. A nyári vázlatokat a tárlatra képekké formálta; elkészült a „Megriadt tehén", „A bátorligeti táj", Fedics bácsi portréjának olaj változata, a „Kucsmás paraszt" — talán a Mándoki család valamelyik fiatalabb tagjáról (4., 6. kép). Az erkölcsi siker nem maradt el . .. Kállai Ernő máig a legértőbb kritikáját írta meg ekkor a festőről a Korunkban, a Magyar Művészetben 1939. 1. Bár Dési Huber egészsége már fogytán volt, — még adatott lehetőség a hollókői víziókra, s egy egészen új, lírai korszakra. A kényszerű ágyhozkötöttség ideje alatt művészetelméleti kérdésekkel foglalkozott. Amikor összegyűjtött írásai az 1944-ben bekövetkezett halála után, 1957-ben megjelentek, már fel is oszlottak azok a népi kollégiumok, amelyek 1946-tól a magyar proletárfestők nevét viselték. A művész özvegyének jóhiszemű ajándékai a Dési Huber Népikollégium tanulóját díszítették, s a közösség szétszélesztésével azok tragikus sorsra jutottak. Ezek közül való a „Niándoki bácsi". A mű a törmelék közül került az értéket felismerő tulajdonába. Dési Huber ez idáig lappangó remekén keresztül a magyar Alföld népének egy merőben új, realisztikus ábrázolását ismerjük meg, amely mentes a müncheni romantikus parasztszemlélet minden kései sallangjától. Nem szorul a környezet megjelenítésére, a munkamozdulat imitálására, sem a dolgos kezek megrajzolására ahhoz, hogy az életről oly sokat tudó emberek típusát megteremtse. A „.... szép kemény magyar parasztfejek" program eddig nem tudott értéket teremtett. 220