A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - D.VARGA László: Adatok az Ung–Laborc–Latorca mellék pásztorkodásához

járt előnnyel az irtó gazda szemszögéből, hogy az irtás nem jelentett pénzkiadást, a másik oldalról pedig, az illető a kiirtott területet három évig díjmentesen használhatta.

8 A legelőgazdálkodás, csakúgy mint a rétművelés, a vármegye nagy részén még kezdetleges állapotban volt, mivel a legelők teherbírása, épp azok elégtelen gondozása következtében alacsony, amit a sík vidéken még fokozott a gyakori nyári szárazság, hegyvidéken pedig a bebokrosodás. A legelők csekély kivétellel a községi birtokosságok és erdőkincstár tulajdonában voltak.

9 Az állattenyésztés vonatkozásában elsősorban a szarvasmarha tenyésztést kell megemlítenünk. Míg a megye északi járásaiban a pizgaui, az ungvári, nagykaposi és szobránci járásokban a szimentális volt a fő tény észirány. Ujabban az Ung vidéki járásban is a szimentálit. illetve a piros-tarkát tenyésztették, bár átmenetileg a pizgaui is engedélyezve volt. Az ungvári és nagykaposi járásokban a magyar tarka mellett a magyar fehér fajtát is tartották.

1 ° Mindezt megerősíti és alátámasztja a kutatott terület falvainak szarvasmarha (ökör-, tinó-) állománya, mely szerint Nagyszelmencen 170, Kaposkelecsényben 160 (Leleszen 370), Dobóruszkán 150, Csicserben 200 (itt a szomszéd Iske, Vaján, Deregnyő falvakból is volt jószág legeltetésre, melyeket fogadott marháknak hívtak), Deregnyőben 160, Mokcsakerészben 140 állat gondját viselték az említett pásztorok.

11 Ebből az tűnik ki, hogy a szarvasmarha-állomány (mennyiségileg) az első helyen volt. Egy-egy gazda annyi szarvasmarhát tartott, „amennyire tellett neki", azaz anyagi fedezetei megengedték. „Vót olyan gazda is, akinek öt-het tehén is gyött le az udvarárul" A lótenyésztést a túrjaremetei méntelep irányította a helyi viszonyoknak megfelelő mének elosztásával. Alóállomány nem volt egységes, ugyanis a kancaállomány aránylag kevert, A vármegye lovászatára nagyjából két lótípus volt jellemző: míg a felső, hegyes vidékeken a mokány növésű, kevertvérű lófajtát tenyésztették, addig a lenti, sík vidéken a nagyobb növésű magyarlovat. Míg a hegyes vidéken a lovat főleg fuvarozásra használták és mint megélhetési lehetőség jelentett bizonyos fajta jövedelmet, addig a sík, déli vidékeken a mezőgazdaság céljait szolgálta. A lóállomány száma valamivel alacsonyabb volt, így is figyelemre méltó: ezek szerint Nagyszelmencen 130, Dobóruszkán 100, Kaposkelecsényben 110, Csicserben 160, Deregnyőn 100 darab jószágról gondoskodtak adatközlő pásztoraink. A gazdák a lovakat általában igavonásra használták. Ha szükségük volt a lóra (ami pedig nem volt ritka eset) kimentek a rétre, a legelőre és hazavitték, majd munkavégeztével újból visszavitték azokat. Leggyakrabban szántáskor, vetéskor, aratáskor használták a lovakat, de „nyomtattak", illetve járgányt is hajtattak velük csépléskor. A csikót aszerint fogták be először, hogy mennyire volt rá szüksége a gazdának. Volt olyan csikó, hogy még ötéves korában se volt rajta hám, mivel a gazdának volt elég lova. De általában már hároméves korában betörték szántáshoz.

12 8. Choma D., 1940. 88. 9.ChomaD., 1940.88. 10. Choma D., 1940.88. 11. A megadott számok csupán a szóban forgó pásztorokra bízott állomány mennyiségét jelentik. Részletesebb, az egész községre kiterjedő' adatokat lásd: Fényes E., 1855. 351. Magyar statisztikai közlemények új sorozat 41. kt. Budapest, 1911.; GalgócziK., 1855. 325. A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája, Budapest, 1879. 12. Magyari M., Állattartás két Ung vidéki faluban. (Kézirat) 319