A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 19. (1980)
V. ZALÁN Irén: Miskolc zenei élete a két világháború között (Első közlemény)
188 t VARGÁNÉ ZALÁN IRÉN energiát mégsem kísérte siker. Mint láttuk, a frontkatonák, a sebesültek között is végeztek írás-olvasás tanító munkát, de ezt az Egyesület a legnagyobb erőfeszítés mellett sem oldhatta meg egymaga. Balogh ehhez a munkához mindkét törvényhatóság, a megye és város támogatását egyaránt kérte. A beadvány 7. pontjában igen erőteljesen indokolta egy közművelődési könyvtár felállítását. Erre vonatkozóan külön felterjesztéssel is élt a városhoz 1918. április 7-én. Ebben a beadványban javasolta a Népkerti Vigadónak könyvtár céljára való igénybe vételét. Hivatkozott a csekély kihasználásra, felajánlotta az Egyesület és személyes közbenjárását. Jószándékú és körültekintő javaslatát válaszra sem méltatták. Joggal írhatta 1927-ben Zsedényi Béla Miskolc szellemi életéről írott munkájában: „Miskolc kultúrájának legfájóbb sebe: a könyvtár." Nem is oldódott meg ez a súlyos kérdés csak a Felszabadulás után. A program 9. pontja járási közművelődési bizottságok felállítását tartotta kívánatosnak. A sok életrevaló és csak az új társadalmi rendben megvalósult elképzelései között találhatjuk a zenei élet továbbfejlesztéséről vallott felfogását és annak kifejtését, miért változtatott a háború után az Egyesület a háború előtti magatartásán a zenei élet támogatásával kapcsolatban. „Zenei programunkon változtatni vagyunk kénytelenek. Egyesületünk ugyanis e téren eddig vallott hivatását befejezte. Nevezetesen: Egyesületünk 20 éves múltjában céltudatosan dolgoztunk, hogy a város hivatásos és műkedvelő művészeit egy táborba hozzuk. S erre a múltban házi estélyek, matinék, hangversenyek, kamaradélutánok tartását tartottuk célravezetőnek, részben pedig szimfonikus zenekar szervezését és fenntartását." „A zeneiskola most már maga akarja hivatását betölteni. A megnövekedett növendék létszám, a kitűnő erőkből álló tanári testület az eddigi támogatás nélkül is erőssége a városnak. Szimfonikus zenekar szervezése már céltalanná lett, mert ez az állami feladatok aktuális kérdésévé vált." Balogh Bertalan ebben 30 évet tévedett, csak 1952-ben lépett „az aktuális kérdések sorába." A zenei lehetőségeket az Egyesület számára abban látta, hogy továbbra is hangversenyeket rendezzenek. „Nekünk ezek után más választásunk nem marad, mint idegen és helyi művészek szerződtetésével nagy hangversenyek tartása, s ehhez ragaszkodunk is, mert az ilyen hangversenyek bizonyos jövedelmet jelentenek, amelyre népművelési tevékenységünk óriási kiadásainál múlhatatlanul szükségünk van." E beadványban még mindig visszatér a Felvidéki Zeneszövetség gondolatához, amely a háború előtt a legszebb reményekkel és alaposan kidolgozott tervvel, sőt nem csekély anyagi és erkölcsi eredménnyel 11 felvidéki városra terjedt ki. Most a megváltozott körülmények között — írja —, régi formájában (amit említettünk) nem tartható fenn. De még mindig foglalkoztatja a lehetőség. Hivatkozik arra, hogy Veszprémi Zoltán, Debrecen főispánja és a Nyíregyházi Bessenyei Kör már keresik a kapcsolatot a Borsod—Miskolci Közművelődési Egyesülettel „avégből, hogy hangversenyeiket együtt rendezzék." A terv lehetségesnek látszik — szerinte —, mert a 3 város népességének száma között nincsenek olyan különbségek, mint voltak a zeneszövetségi városokéi (Lőcse, Igló, Eperjes, Szatmárnémeti, Nagykároly stb.) között. A beadvány befejező része különösen figyelemre méltó: „Én magam tán-