A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 17-18. (1979)

VERES László: A kamarai gazdálkodás kibontakozása a diósgyőri koronauradalomban 1755–1770 között

208 VERES LÁSZLÓ a földterületek mintegy 50%-át kitevő erdők még csak a paraszti háziipar és a városi céhes ipar számára biztosítottak nyersanyagot és a hagyományos erdei iparágak (mész- és szénégetés, kaptafa-, fakulacs-, méhkaptár- és kerékgyártás) működését tették lehetővé. Az erdők fáinak felhasználására mindössze két ipari jellegű létesítmény, egy deszkahasogató malom és egy üveghuta települt. Az uradalmi ipart ezeken kívül 2 vízimalom és l-l ser- és pálinkafőzőház, kölestörő és téglaégető képviselte.

36 Később 1770-ig még néhány újabb mezőgazdasági termékeket feldolgozó létesítmény, így 4 újabb vízimalom és egy ser- és pálinkafőző ház létesült. Az erdők fáit feldolgozó ipar fejlődésében csak annyi változás következett be, hogy a 18. század elején alapított üveghutát 1755-ben új, fában gazdag területre telepítették.

37 Az erdőgazdálkodás tulajdonképpen 1770-től vált a kamarai gazdálkodás központi feladatává, amikor Fazola Henrik Ómassán vasolvasztó üzemet létesített és az uradalom bükki erdőbirtokán szénmezőket fedeztek fel.

38 Ez nem jelenti azonban azt, hogy 1770 előtt ne lettek volna az erdőgazdálkodásnak előzményei. Az erdők fáinak kitermelése, az uradalom épület- és tűzifa szükségletének biztosítása már korábban is állandó feladatokat rótt az uradalom irányító apparátusára. A fakitermeléshez szükséges munkaerőt ebben az időszakban még teljes mértékben biztosították az uradalmi jobbágyok, akik évenként mintegy 2000 öl fát termeltek ki és szállítottak meghatározott helyekre. A fa nagy részét telkes jobbágyok vágták ki, míg a fennmaradó kisebb részét a zsellérek. A zselléreket azonban nem lehetett kizárólagosan ingyenmunkára kötelezni. Amíg a telkes jobbágyok robot fejében ingyen, addig a zsellérek részben pénzért vettek részt a fakitermelésben. A legtöbb fát (668 öl) vágó diósgyőri zsellérek minden öl fáért 30 krajcár fizetséget kaptak az uradalomtól. Más települések zsellérei, így a kisgyőri, a bábonyi, a kápolnai, a varbói, a petri és a ládházi zsellérek pedig egyaránt 36 krajcárt. Az 1760-as évektől azonban az uradalom minden áron tovább akarta növelni a fakitermelést, de ugyanakkor a minimálisra szándékozott csökkenteni az érte járó fizetést. Jellemző példa Diósgyőr esete, ahol 1767-re már duplájára emelkedett a fakitermelési kötelezettség és ugyanakkor teljesen megszüntették az érte járó fizetést. Hasonló helyzet következett be más uradalmi településeken is. Ahol nem állt az uradalomnak módjában megszüntetni a pénzfizetést, ott szinte jelképesre, 6—9 krajcárra csökkentették azt. A kamara azonban az olcsó munkaerőt nem találta megfelelőnek arra, hogy az erdők fáinak kitermelését fokozhassák. Ezért került sor 1765-től jelentős számú kelet-szlovákiai és kárpát-ukrajnai szlovák és rutén erdei munkás betelepítésére. Ekkor alakultak ki a már meglevő hutatelepülések szomszédságában Eysenhammer (Hámor község) és Hochofen (Ómassa) települések.

39 Az uradalmi igazgatóságot azonban újabb és újabb feladatokkal látták el, amelyek egyre intenzívebb erdőgazdálkodás kialakítását igé36. HmL. Egri káptalan magánlevéltára. Nagypréposti iratok III. (Miscellanae) —T~ conscriptio dominii Diós Győr 1744.; OL E 696. Összeírások Diósgyőr—Tokaji koronauradalom. 6/a. Uradalmi javak és jövedelmek. Conscriptio et inventatio 1755/6. fasc. 4. fr. 3. 37. BAZmLt. BmLt. XI/601. A diósgyőri koronauradalom iratai. 575. sz. irat. Bérleti szerződés. 1755. 38. Kiszely Gy., 1965. 3, 6. 39. Sipos L, 1958. 29.; Szilas G.—Kotossváry Szné., 1974. 140.