A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

MANCSOZÁS, TEKÉZÉS 411 A hangonyvölgyiek az Ózd közeli Bolyok községben ezt a játékot pancsolásnak hívták, arra hivatkozva, hogy a golyót fejszével levágott szőlőgancsból vagy cserfagancshól faragták ki. Ugyanolyan játékszabályokkal játszottak, mint a szentsimoniak, csak annyi kivétellel, hogy a hagyítók előtt csak egy mancslyuk volt. A változatok sorában figyelemreméltó helyet szánunk a Hangony közeli Uraj községnek. Itt a játékot guncsozásnak nevezték. A fagolyó neve: teke. Az ütőbot: guncs. Mindkét játékeszköz akác-, gyertyán, vagy más egyéb keményfából volt faragva. A játék annyiban mutatott bővebb formát, hogy a kapók nemcsak szerepcserére kényszerítették az ütőket, hanem fogyaszthatták is őket Ebben a játékban fontos mozzanat volt az, hogy sikeres célzás és elütés esetén az ütő kifutott botjáért, de ha felvette, mindjárt maga mellé fektette abban az esetben, ha valamelyik kapó ellenfele elég közelben csípte el a tekét, s elkiáltotta magát: „Állj!". Ezután a kapó a lefektetett guncshoz gurította a tekét. Ha gurítással etalálta, a guncs tulajdonosa kiállt a játékból, s ezzel az ütők meggyengültek. Ezért, ha az elütött teke az eldobott guncs közelében volt, az ütő inkább ki sem szaladt érte, hanem megvárta, hogy valamelyik, következő társa vagy a szabadító a teke messzeütésével utat, lehetőséget nyisson neki a kifutásra és a bot visszahozására. Az ózdiak, sajópüspökiek, trizsiek ezt a játékot guncsázásnak nevezték. Az elnevezés iránti érdeklődésemre azzal válaszoltak, hogy a görbe, vagy dudoros fát, melyből a játékeszközöket nagy nehezen kifaragták, puncsnak vagy puncsának hívták már ősapáik is. Az volt a tapasztalatuk, hogy az ilyen dudoros, görbe fa igen szívós, ellenálló anyag, a sok ütést mindig jól bírta, a gyakori játszástól nem hasadt szét. Egy változat Sajópüspökiről: guncsázás. Itteni egyik adatközlőm (Léka Alfonz, 78 é. 1960.) magyarázata szerint: a két csapat az ütők és a kapók csapata. A játék lényegében megegyezik az említettekkel. Az ütők mindegyikének volt egy-egy 60—65 cm hosszú keményfahusángja (guncsája), melynek vastagabbik vége begörbült — természetes növésénél fogva. Az elütendő játékeszköz: teke szőlőguncsából vagy cserfából faragva. A két csapat szétszórtan állt fel egymással szemben. Az ütők mindegyike háromszor üthetett, s ha harmadszori célzással sem találta el a tekét, akkor állt ki végleg. Mindegyik ütő úgy ért ütéshez, hogy a kapók bármelyike a pálya közepéről feléje gurította a tekét. Ebben a játékváltozatban tehát nem volt sem gödör, sem métavonal. A földön guruló teke közelített valamelyik ütőhöz. Mikor a teke már közel ért hozzá, az ütő ügyes ráhajlással csóváló mozdulattal rádobta a guncsát. Ha eltalálta a tekét, a kapók igyekeztek úgy fogni el, hogy a messze kirepült golyót a pálya közepén álló kapóhoz juttassák. Ennek a kapónak az volt a feladata, hogy szerepcserére kényszerítse az ütőket. Ugyanis, aki elütötte a tekét, kiszaladt a guncsájáért, futva visszahozta, de utána letette maga mellé. Ekkor a pálya közepén álló kapó, aki már közben megkapta a tekét, ezt a lefektetett guncsához gurította. Ha a teke eltalálta a letett botot, az ütők „lesültek", A két csapat szerepet cserélt. A kapók „feljöttek" az ütők helyére, szétszórt alakzatban, átvéve a guncsákat, az