A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

VARGÁNÉ ZALÁN Irén: A Borsod-Miskolczi Közművelődési és Múzeum egyesület kialakulása és fejlődése az első világháborúig

A BORSOD-MISKOLCZI KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS MÚZEUM EGYESÜLET 189 A Kassai vonósnégyes 1904. február 7-i szereplése különösen felfűtötte a miskolciak becsvágyát. A közönség nevelése is szépen alakult. 1903—4. évi egyesületi jelentésben már ez áll:

62 ,,és csodálatos, itt Miskolcon, ahol azelőtt a hangversenyek nemcsak anyagi, de erkölcsi kudarccal is zárultak, közönségünk minden alkalommal nagyszámmal volt, sőt voltak hangversenyek, mikor alig bírtuk elhelyezni". Műkedvelő zenekart kívánnak létrehozni, ,,mely a közeljövőben fog megalakulni és amely hisszük, egy-két év alatt magas művészi nívón fog állani". Fontos kötelességüknek tartják a magasabb zenei élet népszerűsítését. Hozzá kívánják szoktatni a közönséget a magasabb zene élvezetéhez, „mert a tömeg a kávéházi és az újabb operettmuzsikában találja legfőbb gyönyörűségét". A műkedvelő zenekar megvalósult. „Még mindig a kezdet nehézségeit éljük, de a magot képezi, melyből belátható időben egy filharmonikus zenekar terebélyes fája fog kifejlődni.

63 Ma is csak csodálkozhatunk azon a lelkesedésen, amely ezeket az embereket eltöltötte. Nem ismertek akadályt, nehézséget, nem kímélték erejüket. 1904. április 24-én a színházban a Daláregylet, a Zeneiskola, műkedvelők és katonazenekar részvételével előadták Mozart: Requiemjét. Fél esztendeig fáradozott. Lányi Ernő a helyőrségi zenekarral, a Daláregylettel, zeneiskolai tanárokkal, nem hivatásos muzsikusokkal, hogy ez a nagy mű megszólalhasson. Városunk első, valóban nagy művészi vállalkozása, sikerrel járt. Az Egyesület nagy figyelemmel kíséri a zeneiskola életét és fejlődését. Felhívják a városi tanács figyelmét ,,amíg a zeneiskolában cselló-tanszék létesíttetni nem fog, úgy magának az iskolának, mint a mi zenei törekvésünknek teljes mértékben való érvényesüléséről szó sem lehet". A nagy fáradsággal összehozott műkedvelő zenekar időközben megszűnt, és 1909ben újra kellett szervezni. 1911-ben már 26 tagú együttes, amely a katonazenekar és a vasgyári zenekar segítségével szimfonikus zenekari művek előadására is képes volt. Előadhatták már Schubert: Befejezetlen szimfóniáját, Bizet szvitjeit és más nagyobb szabású műveket. Az Egyesület Elnöksége fáradhatatlan volt, pedig erőfeszítéseiken nem kísérte rokonszenvvel a városi közvélemény. Kételkedtek abban, hogy műkedvelőkből életképes együttes alakítható. „Hol vennénk anyagot a zenekarba? Nálunk, Magyarországon még nincs annyi képzett muzsikus, hogy a városi zenekarba is jutna belőle. Mert, aki van, az akadémiát végez és vagy tanári pályára megy, vagy az Operába, esetleg más fővárosi kőszínházba, vagy más biztos egzisztenciát nyújtó zenekarba igyekszik bejutni. És itt rendszerint többet keres a privát leckékből, mint a színháztól. A város ilyen vérbeli muzsikusokat nem szerződtethet, mert ilyeneknek az igényeit kielégíteni nem tudja. Pedig, ha azt akarjuk, hogy a városi zenekar felülemelkedjen a közismert és örökös gúnyheccek középpontjába álló hadastyán és tűzoltózenekarokon, szakképzett muzsikusokra van szüksége. Németországban más a helyzet, ebben a tekintetben nem lehet egy kalap alá venni Magyarországgal. A kis német városokban nincs sehol ci-