A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

R. NYÍRI Lili: Munkásszobrászat indulása Diósgyőrvasgyárban a felszabadulás után

378 R. NYlRY LILI Korán reggel folytattuk utunkat Balatonfüredre. Itt már semmi szakmai néznivaló nem akadt. A régi gyógyfürdő hangulatos sétányain bolyongtunk, és néhány nevezetesebb épületet, szobrot néztünk meg. Délután áthajóztunk a. „mindig népes" Siófokra, ahol turistaszállóban töltöttük az éjszakát. Reggel tovább utaztunk Székesfehérvárra. Az ősi város rengeteg látnivalója, annyi felejthetetlen élményt nyújtott, hogy délután valamenynyien teljesen kimerülve ültünk fel a budapesti vonatra. Itt a csoport tulajdonképpen már felbomlott. Egyesek — így mi is — Pesten maradtunk, mások viszont a legközelebbi vonattal hazautaztak Miskolcra. Szinte önkéntelenül írtam, hogy ,,a csoport felbomlott", mintha éreztem volna már akkor, hogy a lelkes kis kollektíva utolsó tanulmányútja volt az a 3 napos kirándulás. Külső, bomlasztó erők kezdték elkedvetleníteni tanítványaimat és engem is. Ügy látszott, pesti eredményünk féltékenységet keltett a nagyobb üzemek „rangosabb" vezetés alatt álló szakköreiben. Legalábbis ezt éreztük abban a „villám-látogatásban", melyet F. A. E. budapesti festőművész karácsonyi kiállításunkon való megjelenése jelentett. Nem tudjuk, hogy kinek a megbízásából, milyen céllal jött akkor hozzánk F. A. E.; sőt — mint későbben kiderült — Herczeg elvtárs sem tudott erről a látogatásról, de annyi tény, hogy mindkét tanfolyamvezetőt méltánytalanul bírálta, ami nálam csak elkedvetlenedést, Koroknai festő kollégámnál, aki különben is szívgyenge volt, komoly betegséget okozott. A vezető nélkül maradt festő szakosztályt Klaudinyi László vette át. Amikor erről a látogatásról Herczeg elvtárs utólag értesült, nyomban védelmébe vette a képzőművészeti tanfolyamokat és további munkára biztatott minket. Ez magyarázza, hogy 1949. év elején egy nagyobb, kollektív munkát vállaltunk: a „munkás-katona összefogást jelképező" domborműben, amelyet a Szeles utcai határőr-laktanya falába kellett beépíteni. A tanfolyam négy, élvonalbeli szobrásza: Tóth Béla, a két Varga Pál és Major Gyula dolgozott a reliefen. Ez a műkő-dombormű még sokáig ott volt a laktanya falán. — Szokványos megoldású, a kivitele sem eredeti, de számunkra az első nagyméretű alkotás. Sajnos, a leleplezésen nem lehettem jelen, mert súlyos tüdőgyulladás vert le a lábamról, és így az ágyban kaptam csak meg a „tiszteletbeli határőr jelvényt", amelyet máig is őrzök. Felgyógyulásom után újabb feladatra készültünk, de mert férjemet áthelyezték Pécsre, mennünk kellett. Tanítványaimon „portré-láz" tört ki. Mindenki fejszobrot mintázott. Varga Pál 1. kitűnő fejet mintázott Korompai Győzőről. A többiek is hasonló munkán fáradoztak. Én tulajdonképpen akkor már csak „látogatója" voltam tanítványaimnak. Tudtam, hogy rövidesen el kell válnunk és éreztem, hogy a csoport szétesőben van. A vezetőség ugyan még egy olyan ajánlatot tett, hogy repülőgépjegyet vált számomra, amellyel — állásomat megtartva — hetente felutazhatnék Miskolcra és tovább irányíthatnám a csoport munkáját; de én. éreztem, hogy ez már csak „tákolás" lenne. Egy szép augusztusi délutánon ünnepélyesen elbúcsúztatott a szakosztály. — Szalonnasütés, tánc, vidám