A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

MÓDY György: A Sajó-Bódvaköz települése és birtoklástörténeti képe a török hódoltságig

A SAJÖ—BÓDVAKÖZ TELEPÜLJÉSE ÉS BIRTOKLÁSTÖRTÉNETE 215 környékét ők dúlták és égették fel. A vár, mely uradalmait túlnyomó részben már korábban elvesztette, ezzel be is fejezte történelmi szereplését. 1334-ben „földvárnak" nevezett árokként emiitik. A XII. század végén már állandóan lakott Gömörpanyitot a király 1247-ben lakatlan területként adományozta. Nyilván a tatárjáráskor pusztult el. Ha területünk népességét súlyosan is érintette ez a csapás, s több falu veszthette így el eredeti lakosságának egy részét — a tatárjárás a településrendszert itt sem rázta meg alapjaiban. Éppen Gömörpanyit az, mely a század második felében két részre oszlott (a XVI. században újra egyesültek.) A korábban szláv lakosságú Náprágy pedig, melyet a király * 1254-ben borsodi servienseinek adományozott, éppen a tatárjárás után népesedett be magyar lakossággal. Kesziből ekkor vált ki Recské, majd a század utolsó harmadában a nehezen megművelhető földön elterülő Kövecses. Mindkettő a Zágráb—Korpás nem alapítása. 1234 után állandósult faluként Csoltó, valamint Ragály is. Az utóbbi névadója, Ragály a század végén élt. Valószínűleg a Csoltói-család falutelepítő soltésza lehetett. A század utolsó harmadától mindkét helység Csoltói birtok. A XIII. század derekán alakult ki Málé nagy határában Lőrincfalva (a XI. század végén puszta). Ekkor állandósult a Kacsics birtokon települt Aggtelek, s mint új falu, a mai Imolától kissé északra Noák. Névadójában szintén egy szláv eredetű soltészt sejthetünk. A század utolsó éveiben a Sajó völgyi ősi szállásterületen is megjelent egy új kis falu: az Alkér és Méhi között elterült Lászlófalva (a középkor végére elnéptelenedett). Kelem ér a tatárjárás után annyira megnépesedik, hogy birtokosai, a Gutkeledek várat építettek rajta. A Szuhavölgyben szintén új falvak alakulásával találkozunk a XIII. század második felében: Zádorfalvával és Ják(ó)falvával. Putnok nagy határából 1280-ban kiszakadt Pokaj, a Putnoky család telepítése s a másik, Putnokból kivált kis telep, Pogony 1270-ben két részre oszlott. Nagyobbik részét a Putnokyak, kisebbiket a Neheiek birtokolták. Az utóbbi később bele is olvadt Bánrévébe. Tájegységünk népessége a tatárjárás után tehát nemcsak hogy visszatért elhagyott falvaiba, de két-három évtized után képes volt arra, hogy újabb településeket népesítsen be [18]. A királyi birtokok eladományozása — ha más céllal is —, de a tatárjárás után is folytatódott. IV. Béla 1243-ban Pelsőcöt, Pelsőcardót és Lekenyét adományozta az Ákos nemzetségnek. Pelsőc már a század végére területünk északi részeinek legfontosabb pontjává emelkedett. Az Ákos nembeli Bebekek várat építettek itt, s a nagyforgalmú útvonalon fekvő település vámszedési jogot kapott. 1283-ban pedig a déli részeken éppen olyan fontos szerepet játszó Putnok és a hozzá tartozó falvak kerültek IV. László adományaként a Rátót nemzetség kezére. A Szuhavölgy továbbra is a XIII. század derekára kialakult települési- és birtoklási viszonyokat mutatja. Tájegységünk borsodi részein a XIII. század végére a Rátót nembeli Domokos tárnokmester utódai, illetve az ezektől eredő Kazai-Kakas családnak volt a legtöbb falva. Ide tartozott Kaza, ahol a Rátót nemzetségnek tulajdoníthatjuk a borsodi részen 10 faluból álló uradalmi középpontjukban a Szent Jánosról elnevezett ágostonrendi klastrom építését. A klastrom leégését egy 1315. évi oklevél említi. Az 1330-as években fizetett pápai tized nagysága azt mutatja, hogy Kaza mezőváros volt. Uradalmukba tartozott Galgóc, valamint Dövény, Dubicsány, Disznós, Horvát(i), Dusnok és Múcsony. IV. László adományozása előtt Dusnok és Múcsony király-