A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BODGÁL Ferenc: Uradalmi és gépészkovácsok Borsodban

356 BODGÁL FERENC A műhely pedig ott volt a gazdaságba, oda járt be dolgozni. A szerszámokat mindent az én férjem adott, de azért egy kis szerszámkopást kapott. Mindent az uraság adott, hanem nekünk tüzelőt, szabad tüzelőnk volt. De ott a műhelybe az az uraság gondja volt. Csak egyedül dolgozott, kerékgyártó volt. És akkor hol az egyiket meghívták, hol a másikat, aki rávert a vasra. Például, ha ment oda valaki vasaltatni, akkor már ugye, segédkezett. Volt gőzeke gépjük, és akkor Ő azt vezette, a gőzekét és akkor ha elromlott, javította. De mikor nem szántott, akkor eggyütt dolgoztak a férjemmel. Az szintén urasági alkalmazott volt.. . Lett volna neki szabadnapja is, de soha nem adtak ki egyet se, mindig kitaláltak valamit, most ide kell menni, most oda kell menni, úgy, hogy mi leéltük az életünket, de mi az égvilágon sehol nem voltunk. Oszlárra is ő járt le csépelni, Tiszaoszlárra nyáron, meg itt csépelt. Az én férjem senkinek nem dolgozott egy patkószöget se, csak az uraságnak. Én úgy beosztottam, hogy ki tudtunk jönni, de olyan nagy nem volt, csak éppen, hogy szegényesen éltünk belőle. Csak egy kislányunk volt. Vállaltam az uraságtól harmadába krumplit, répát és azt mindig én kapáltam. Aztán a két tehénnek a tejibül mindig árulgattam egy kis pénzt, hogy ki tudjunk jönni. Aztán a házat is úgy építettük, hogy én hazulról örököltem és áztat aztán úgy pótolgattuk fel. Meg sertéseket hizlaltam és abbul[40].. Ezerkétszáz holdas birtok volt, volt egy malom is, azt is a kovács kezelte. „Mikor áztat végeztem, hogy a malmot megindítottam, akkor volt 200—300 darab sertésünk, akkor odamentem a sertésekhez, a kondásnak kiadtam a takarmányt, mindenfélét. Mikor eztet bevégeztem, akkor mentem csak a méhelybe és akkor megint a méhelybe dolgoztam egész estig. Persze az ebédet idehaza töltöttem. Egy órát. És akkor, mikor már megint visszamentem, dolgoztam egész estefeléig. Akkor megint a sertésetetéshez, onnan pedig a malomba, még meg nem álltunk, úgy, hogy 11 órakor, 12-kor állt meg. És akkor megint újra két órakor vagy háromkor vissza kellett menni" [41]. Hasonló adatokat a többi mesterektől is említhetünk. A kovács rendszerint az intézőnek volt közvetlen alárendelve, kérelemmel, panasszal hozzá fordulhatott. A nyári nagy mezőgazdasági munkák idején előfordult, hogy az uradalom kisegítőt vett fel, aki a műhelyben dolgozott, a gépészkovács pedig járt csépelni az uradalom birtokaira. Ilyenkor az elcsépelt gabona arányában bizonyos összeget kapott. A gépészkovácsok a legtöbb helyen az uradalom részéről cselédnek számítottak, így adót nem fizettek, s legtöbb esetben iparigazolványuk sem volt. Már az első világháború alatt is tiltakoztak az önálló mesterek az ilyen kovácsok alkalmaztatása ellen, s ezek számát Magyarországon mintegy 152 ezerre tették. Minthogy a kovácsok száma állandóan nőtt, ezek miatt jónéhányan nem tudtak elhelyezkedni, illetve ezek közül a kisebb birtokon alkalmazott „szabad kidolgozással" rendelkező, tehát a parasztság számára is munkálkodó kovácsok igen komoly konkurrenciát jelentettek [42]. A helyzet lényegében nem változott a két háború között sem, s az önálló mesterek a kovács-kerékgyártó ipar legfontosabb kívánságainak tartották: „A konvenciós (cselédi) rendszer azonnali beszüntetését.