A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

FOGARASSY László: A III. hadtest a tokaji hídfőben és a 2. dandár anabázisa

320 FOGARASSY LÁSZLÓ végett [25]. Ügy látszott, hogy Dunántúl hadszíntérré válik. A Peidl-kormány ugyanis nem írta alá a fegyverszüneti egyezményt (részben ez volt az oka bukásának is, mert a románok semlegesen asszisztáltak a Friedrich-Csilléry puccshoz.) Augusztus 15-én az egész dandár Csorna körül csoportosult, anabázisa augusztus 25-én pedig a sopronnyéki (ma Neckenmarkt, Ausztria) táborban és Nagycenken ért véget. A parancsnokságot ekkor már Gaály alezredes vette át. A dandár történetéhez kapcsolódnak augusztus 15-én a pozsonyi hídfőt elfoglaló Brau-féle csehszlovák dandár elleni felderítő járőrharcok és augusztus 29-én Vitnyédnél a Győr felől előnyomuló románok, Ebenfurtnál pedig a Lajtaújfalut megszállni készülő osztrák szabadcsapat visszavetése. A magyar Vörös Hadsereg legtovább fennmaradt alakulatát a nemzeti hadsereg szervezetileg nem vette át: 1919. szeptember 24-én feloszlatták, a tiszteket és a legénységet pedig különböző nyugat-magyarországi csapatokhoz osztották be. A dandárnak semmilyen része nem volt a „fehér terror' név alatt ismert törvénysértésekben, sőt Verbőczy századost, aki a katonai szempontból példás teljesítményű anabázist végrehajtotta, 1920-ban Hajmáskéren internálták. Kiszabadulása után visszavették ugyan a hadsereg kötelékébe, de a ranglétrán nagyon nehezen jutott feljebb, az ezredesi rangot is csak nyugdíjaztatása után kapta meg [26]. A megszálló román királyi hadsereg politikai interregnumot teremtett az országban. Erről tanúskodik az a tény, hogy számláját 647 gyilkosság, illetve hadijogellenes kivégzés terheli. Ismeretes, hogy a magyar gyárak gépeit hadizsákmány gyanánt elszállították és e tevékenységükben még az sem feszélyezte őket, hogy a békekonferencia — amelyet pedig magyarbarátsággal igazán nem lehet gyanúsítani — már 1919. augusztus 8-án felrója a román királyi kormánynak, hogy hadereje jogtalanul zsákmányol Magyarországon. A felszerelésüktől megfosztott gyárak ennek következtében még évek múltán is csak csökkentett kapacitással dolgoztak. Egyetlen példát hozunk fel: a diósgyőri vasművek 1913-ban még 8700 munkásnak adtak kenyeret, de 1924-ben — tehát öt évvel a román okkupáció megszűnte után — is csak 4800 munkást tudtak foglalkoztatni. Ami pedig a Tanácsköztársaság ellen viselt háborújuk erkölcsi jogcímét illeti: Kun Béla rögtön a proletárdiktatúra kikiáltása után kijelentette külföldi újságírók előtt, hogy a tanácskormány nem áll a területi integritás alapján. Ezt a kijelentést a Smuts-féle tárgyalások idején hivatalosan is megismételte. Amikor pedig a tanácskormány az antant követelésére visszalépett, sem politikai, sem pedig katonai szempontok nem indokolták, hogy Budapestet megszállva, Dunántúlon is folytassák hadműveleteiket. A magyar Vörös Hadsereget részben elfogták, részben leszerelték, úgy hogy 1919 augusztus második felében a magyar kombattáns haderő lényegében csak a volt III. vörös hadtest Dunántúlra átjutott egyik dandárjából állott. Csak sajnálni lehet, hogy a cegléd—kecskeméti zsákba került I. hadtest nem volt képes kivágni magát Dunaföldvár irányában és megcsinálni a miskolc—visegrádi anabázis pendantját.