Lajos Árpád: Nemesek és partiak Szuhafőn (Borsodi Kismonográfiák 8. Miskolc, 1979)

csületes atyafiaknak orcapirulással emlegetett korcs ivadékai; bornirt, csökönyös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurcolt címerek, kik közt előcsahos a huza-vona falusi leguléjus, s az iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobil gárdája, melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei székvárosba, elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket maga után ünnepélyes elfogadó tömegnek, díszelgő kíséretnek, sőt még azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre, s fáklyás-zenét adat velük magának a főváros közepett. . . Két forint napidíj járta fejenként — és úri ellátás".

6 Grünwald Béla írja, hogy: „A magyar nemesség szegényebb ré- . sze tisztességes polgári munkával keresi kenyerét. A nemességből papok, ügyvédek, orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, hivatalnokok, gazdatisztek, tanítók, kocsmárosok, mészárosok, csizmadia, s egyéb mesteremberek, sőt hajdúk és fuvarosok is nagy számmal kerülnek ki. Ez az elem az ország nemesi demokráciája".

7 Íróink említenek iparűző nemesi településeket. Ilyennek írja le Mikszáth Nagykapost: „Ami Kapóst illeti, ő a sziták és rosták városa volt. A kaposi szitáért csókot adott a szépasszony, ha messziről hozták neki ajándékba, — ma már csak 80 krajcárt adnak érte. Hát nem volt az egészen rossz világ!". A szabókról azonban nem volt az iparosoknak kedvező véleménye sznobizmusuk miatt, róluk mondták azt a közmondást „Mihelyt szabó, mindjárt báró", „de ezt a közmondást éppen nem osztották a kaposi nemesek, sőt apprehendáltak Bodolyira, hogy a Griffel átellenben levő házára a következő hivalkodó címtáblát tetette: »Nemes Bodolyi Máthé de Bodoló et Réna szabómester«. Szerintük a szabóság derogál egy nemesembernek. Ök is csak szitások, rostások, de az nem lealacsonyító. A szita végre is az asszonyszemélyek játékszere, egy királyné is a kezébe veheti, de nadrágot varrni.. . meg befoltozni. No, már ez az utolsó mesterség. És még kiíratja a predikátumot is! Bizony Isten, szégyen! Merő csúfságból toldták hát a két predikátumhoz még kettőt és hittak egymás közt „de Bodoló et Réna, de vasaló et cérna".

8 Kisnemes eredetű iparosok dolgoztak a közelmúltban fazekasként a Győrmegyei Dőrön, s a szilágysági Désházán stb. Külön specialisták voltak a XIX. század utolsó harmadáig a talán várkatona eredetű komáromi szekeresek, akkor, a gépjárművek előtt jelentős export-importot bonyolítottak le a Dunán Ulmtól a Feketetengerig, s országúton is fogataikkal bel- és külföldön. Jókai Mór egyik tiszteletreméltó reformkori alakja a nemzeti kultúrát és haladást támogató csizimadiamester. így ír róla az Es mégis mozog a föld című regényében: „az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyúló vasrúdon a czímere, mégpedig nem nemesi czímer, hanem az iparczímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje írva: „Nemes Tseresnyés Márton", alája őszinte régi szóval: 7