A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

M „A sebzett vad a rengetegben kínjának hangot ad s magát az elnyomott magyarnak kisírni sem szabad." Mindez nem volt elég. Bosszúra készült a kamarilla. Bosszút állni a fellázadt nemzeten ; a szívébe markolni, hogy a föld reszkessen fájdalmas kiáltásától ; a szívét marcangolni, miként hajdan a sziklához láncolt Prometheusét a saskeselyű ! így készítette október 6-át. Ami szabadságszeretet, ami honfierény található Magyarországon, azt mind ki akarja irtani. Hasztalan lép fel közbejáróként Palmerston lord ; hasztalan Passkievits herceg, aki levélben kéri a császárt, hogy kegyelmezzen meg a magyar honvédtiszteknek. „Az osztrák uralkodóház érdekében tett szolgálataimnak — úgymond — ezen kérelem teljesítése lesz a legbecsesebb jutalma." Nincs kegyelem! A kamarilla október 6-át választotta ki a bosszú végrehajtására, a bécsi forradalom, Latour meggyilkolásának évfordulóját. Október 6-án d. u. 5 órakor, Pesten, az új épületben agyonlőtték Magyarország első miniszterelnökét, gróf Batthyányi Lajost. A fájdalom első rohama meg sem szűnt, mikorra megérkezett a hír Aradról, hogy miként halt meg ott a 13. Október 6-án reggel 6 órakor az aradi várárokban agyonlőtték Desseffy A., Schweidel József, Kiss Ernő tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest. Ezután az aradi vár melletti sík mezőn felakasztották Aulich L, Damjanics, Knezics, Lahner, gróf Leiningen Vesterburg, Nagy Sándor József, Pöltenberg, Török Ignác s gróf Vécsey Károly tábornokokat. Akasztófán haltak meg a hősök hősei, a csaták oroszlánjai! Leírhatatlan a levertség, fájdalom, mely a nemzetet elfogta. Némán, sápadtan jártak az emberek az utcákon ; minden zaj elcsendesedett, egy nagy temetőhöz hasonlított az ország, de amelyben a halottak szíve fáj. írja a költő : Lesújtva, némán és kővé meredten, vad iszonyattal csüngtünk ama tetten s a bősz kiáltás, mely keblünkből tört ki, ajkunkra fagyva nem tudott kitörni. Elvégeztetett. Kivégezték tehát őket az akasztófa gyalázatos és kínos halálával, miként a latrokat szokás, eltemették őket az akasztófa tövében ásott gödrökbe ... de elfelejtette a zsarnok, hogy magyar földön, vértanúk szívéből még az akasztófa alatt is a halhatatlanság, az örök dicsőség babérerdeje nő ki. A nemzet nem halt meg; mint a Phönix madár megifjulva, megerősödve, számban meggyarapodva kelt új életre halottaiból. A vértanúk sem haltak meg, csak az pusztult el, ami emberi, ami gyarló volt bennük; halhatatlan lényük egybeforrva a nemzettel, él örökké! . . . A 13 halálában is győzött. A vesztőhelyből Golgota lett, már pedig ahol a Golgotha keresztje felragyog, ott közel a megváltás! Azt az ítéletet, mit az új épületben és az aradi vesztőhelyen olvasott fel a hadbíró, megdöntötte a történelem igazsága, mert „Csatájuk nem volt pártcsata . . . Csatájuk a védelmezett népjog csatája volt!" Ez az ő apotheozisuk! És mi is, kik e hazafias ünnepélyen egybegyűltünk, immár a vesztőhelyekben a Golgothát lássuk, hol a nemzetért legjobbjai életükkel áldoztak, honnan a nemzet megváltása sugárzik. Halálukban immár ne a halált, hanem megdicsőülésüket lássuk, melyben az egyéni szenvedés árán halhatatlanságot, örök életet nyernek a kiválasztottak. És október 6-ában ne a bosszú rettenetes művét lássuk többé, hanem a nemzet megpróbáltatását, mert nemcsak az egyes emberek, de a nemzetek is megpróbáltatnak időnként, hogy érdemük szerint megtartassanak, vagy az élűk sorából kitöröltessenek. Fény és árny, öröm és bánat együtt járnak a nemzetek életében is . . . tavaszra ősz, március idusára október 6-ika következik. Törvény ezen a világon, hogy áldozatok nélkül eredményt biztosítani nem lehet.